~A szívek útja~

 #Lélekpirulák #Pszichológia #Önismeret #Örömkereső #Zárkózott #Szorongó #Környezet #Hozottmintáink #Szeretet #Érzelmivilágunk #Humor #Belsőmonológ#Szívecske #Kavics #Nézőpont #Életünk

                         ~A szívek útja~

                                  🤍

A kavicsok ropogtak a lábunk alatt, ahogy átvágtunk az udvaron. Az osztályterembe tartottunk, én mentem elől, mögöttem a kisfiú, de ő egyszer csak megtorpant.

– Nézd, egy szívecske! 💛– kiáltotta izgatottan, apró ujjával egy sárgálló kődarabra mutatva.

Én hunyorogva próbáltam meglátni, mit lát ő. Semmi. 🧐 Kavics. De ő hajthatatlan volt:

– Nézd, nézd, nézd!

– Hol? – kérdeztem, és reflexből körbenéztem, mintha tényleg egy pulzáló, rózsaszín formára számítanék a földön.🔎🤔

– Ott, ott, ott! – toporgott izgatottan, és mutogatott egy sárgás kődarabra.💛

Lehajoltam, és… hát, kavics volt. Egy teljesen átlagos kavics. De a gyerek olyan meggyőzően pislogott rám, hogy éreztem, ha most nem találom meg a szívet, akkor komoly szakmai igazolást kell majd bemutatnom, hogy alkalmas vagyok-e egyáltalán a munkámra.😊🫢

– Hm… – meresztettem a szemem. – Hát, én nem látom.

– Nézd jobban!

Hát persze.

És valóban – a fény épp úgy esett a kő repedéseire, hogy egy szívet rajzolt ki.

Felvettük. Magunkkal vittük a terembe.

Az asztalhoz ülve épp érzelmi intelligencia-fejlesztő gyakorlatokat végeztünk, amikor újra megszólalt:

– Nézd, itt is egy szívecske!

Én már reflexből lehajoltam.

- Hol?🧐🔎

Rábökött a lapra. A feladatlapon két delfin úszott egymás felé – és ha jól megnéztem, tényleg egy szívet formáltak.🐋

Mosolyogtam. Ez a gyerek… ő már tud valamit, amit sok felnőtt elfelejtett.😊

A világ tele van szívekkel – csak észre kell venni őket.💡👈

Vajon én milyen szemmel nézem a világot? Vajon mindig csak a köveket látom, észre sem véve, hogy közöttük ott lapulnak a szívek?🤔

Na és te, kedves olvasó? Mikor láttál utoljára egy szívet egy kavicsban? Egy fa ágai között? Egy véletlenszerűen kiöntött kávéfoltban? Nem? Semmi?🤔 Hát, akkor lehet, hogy nálad is be kéne hangolni az érzékelőt.

Egy belső hang rám szólt: Hahó, filozófiai kitérő előtt vagyunk? Nem kéne inkább az órát vezetni?

De aznap nemcsak egy órát vezettem, hanem egy másikat is, egy újabb kisfiúval.

Ő nem fogta meg a kezem. Nem szólt. Nem mutatott szíveket.Ahogy átvágtunk az udvaron, a kavicsokat csak rugdosta maga előtt, nem állt meg. A kavicsok csak kavicsok voltak.🙁

– Nézd, ott egy szív! – mondtam neki próbából, és egy találomra kiválasztott kődarabra mutattam.

Semmi. Egy pillanatra rám nézett, aztán továbbment.😐

Hát, ez nem volt siker.😶

Megérkeztünk a terembe. Ült velem szemben, némán. Kérdeztem, válasz helyett lesütötte a szemét. Próbáltam másképp: kedvesen, játékosan, komolyan, viccesen. De a fal, ami köztünk magasodott, kemény volt és áthatolhatatlan.🙁

Belső hang: Na és most? Filozófia? Vagy próbálkozol még egy kicsit? Rákényszeríted, hogy boldog legyen?🤔

Mozgásos feladat következett, és egy pillanatra mintha megmozdult volna benne valami. A jég kicsit felengedett. Egy árnyalatnyival könnyedeb lett a testtartása.

De még mindig nem mutatott szíveket.

És én elgondolkodtam. Mi van ha ő nem látja?🤔

Vajon észrevenné, ha ott lenne előtte?🤔

Vajon látná a delfinek közt a formát?🤔

És ha nem látja – az az ő hibája? Vagy egyszerűen csak nem tanították meg neki, hogyan kell keresni?🤔

Mi van, ha az életében eddig minden kavics csak egy kib…ott kavics volt, amit legjobb esetben kikerül, legrosszabb esetben rárúgják?

Mennyire számít, honnan indulunk?

És akkor jött a felismerés.💡👈

Van, aki a kavicsokat látja. És van, aki a szíveket.💡👈

És mi van, ha az egyik nem is tudja, hogy létezik a másik?🤔

És te, kedves olvasó?🔎

Mikor néztél utoljára úgy egy emberre, hogy meglásd benne a szívet? Hogy ne csak a felszínt lásd, hanem azt is, amit elrejt?🤔

És most jön a csavar. Mert gondolhatnád, hogy én, a nagy pszichológus, a nagy érzelmi intelligencia-fejlesztő, a világ rejtett szíveinek nagy látója…

Majd megmutatom neki a csodát.

Hogy egy kis szeretettel, egy kis figyelemmel megnyílik, és BUMM, egyszer csak ő is elkezdi látni a világban a szépséget.

Hát nem.🥴🙁

A kisfiú a foglalkozás végén ugyanúgy köszönet nélkül távozott. Nem búcsúzott el. Nem ragyogott fel a szeme. Nem fordult vissza egy utolsó mosolyra.

És én ott maradtam, kezemben azzal a rohadt kaviccsal, amiről azt hittem, csodát fog tenni.💛

Hát, nem tett.🤔

Mert a valóság az, hogy van, aki könnyen nyílik, és van, aki nem. Van, aki hozza magával a fényt, és van, akinek évekbe telik, mire megtanulja, hogy egyáltalán van mit keresnie.💡

És lehet, hogy én nem fogom látni a pillanatot, amikor ez a kisfiú először észrevesz egy szívet egy kavicsban.

De talán… talán, ha elég sokáig mutatjuk neki… egy nap majd ő is észreveszi.

Talán.

Mert a világ tele van szívekkel.💡👈💛

Csak nem mindenki ugyanakkor pillantja meg őket.

És ezzel semmi baj nincs.

Mert nem az a feladatunk, hogy rákényszerítsük valakire a fényt.

Csak annyi, hogy amikor majd ő készen áll rá, legyen kitől megkérdeznie:

"Te mindig is láttad?"🤔

És akkor elmosolyodhatunk, és azt mondhatjuk neki:😊

"Nem. De valaki egyszer megmutatta nekem."😊💛

És most figyelj.

Te kinek mutattad meg ma?🤔

Így hát kedves olvasó gondolom már érted, hogy nem az a dolgunk, hogy mindenkit azonnal boldoggá tegyünk. 

Mert van, akinek még idő kell. Van, akinek egy egész élet. És van, akinek soha nem jön el az a pillanat. De ettől még nem biztos, hogy neked is ugyanúgy kell végigmenni az úton.

Lehet, hogy te is ott állsz a kavicsok fölött, nézed a szívecskét, és közben azon agyalsz, hogy „Én miért nem látom?”👈🔎

Nos, lehet, hogy azért, mert túl sokat nézel lefelé, és közben elfelejted felemelni a fejed.

Lehet, hogy azért, mert a szívecske helyett azt számolgatod, hány lépés még az épületig.

Vagy lehet, hogy azért, mert egyszer régen valaki azt mondta neked, hogy az élet nem kavicsokból kirakott szívecske, hanem egy kib*szott macskaköves zsákutca, amin tűsarkúban kell végigmenni, és ha elesel, még a villamos is rád dudál.🙁

Hát… lehet.😐😶

Ahogy ott ültem az asztalnál, és erre a két gyerekre gondoltam — az egyikre, aki mindenhol szívecskéket látott, és a másikra, akinek még a saját érzései is láthatatlanok voltak számára—valami motoszkálni kezdett bennem.

Mennyire igazságtalan ez az egész, nem?👈 Hogy nem ugyanonnan indulunk. Hogy van, aki már hatévesen tele van színekkel, csodával, és van, aki már hatévesen szorongással.

És ez nem csak rajtuk múlik.

✓ Mert egyáltalán nem mindegy, hogy valaki olyan családban nő fel, ahol a reggeli kávé mellett is mosolyognak egymásra, vagy olyanban, ahol a csend nagyobb zajt csap, mint a veszekedés.

✓Nem mindegy, hogy egy gyerek olyan közegben él, ahol az élet apró örömeit megtanítják észrevenni, vagy olyanban, ahol a túlélés az elsődleges szempont.

✓ Nem mindegy, hogy egy nagymama a gyerekkora történeteit meséli, vagy azt, hogy „Mi nem vagyunk olyanok, akiknek jó dolguk van.”

Mert ha ezt hallod elégszer, el is hiszed. És akkor a kavicsok között nem fogsz szívecskét keresni. Csak azt fogod látni, hogy mennyire egyenetlen a talaj, és hogy minden lépés egy újabb küzdelem.

És most itt jön az a rész, ahol a mesélő szeretettel pofon vágja az olvasót.😊

💡Figyelsz?🤔🔎

Ha te most ezt olvasod, és közben az jár a fejedben, hogy „Hát, nekem se mutogatta senki a kavicsokban a szíveket, úgyhogy nekem ez nem megy”…

Akkor hadd mondjak valamit.

Nem te tehetsz róla, hogy honnan indultál.

De hogy innen merre mész, az már rajtad áll.

Szóval, ha legközelebb egy gyerek megáll előtted, és lelkesen mutat valamit, amit te nem látsz…

Talán érdemes lesz egy pillanatra megállni.

Mert mi van, ha ez az egyetlen nap az életedben, amikor végre észreveheted?🤔

Mert lehet, hogy nem a kavics változott meg. Hanem te.💛

#SzabóAlízpszichológusírása 

#Lélekpirulák 

Képek forrása: Pinterestről