Öngondoskodás és kapcsolódás

#pszichológia #lélekpirulák #élet #nézőpontok #gondolatébresztő #ego #lélek #szükségletek #határok #önbecsülés

            Öngondoskodás és kapcsolódás

🔎🗒️ Gondolatmorzsám:

~Mindig válaszd magad, aztán válaszd azokat, akik téged választottak.~ 

🗣️ Elsőre azt gondolhatod, hogy talán önzőnek hangzik. Mintha azt mondanánk: „előbb én, majd csak aztán jöhet bárki más – ha egyáltalán.” Egyfajta komfortzónába húzódó életfilozófia sejlik mögötte, ahol csak azokkal kapcsolódom, akik már biztosan engem választottak. Kényelmes. Kockázatmentes. És ha őszinték vagyunk: néha bizony kicsit gyáva is.

🔎De nézzük csak meg együtt újra – mélyebbről is egy kicsit. Talán nem önzés ez, hanem öngondoskodás. Egy sokat próbált lélek tapasztalatának esszenciája ez. Aki már éppen elégszer választott másokat maga helyett, próbált megfelelni, boldoggá tenni, szerethetőségét bizonyítani, miközben ő maga lassan elfogyott a folyamatban. És aztán egy ponton szerencsére rájött: ha nem választom magamat, más sem fog igazán.

Ez a mondat úgy gondolom egyfajta belső sorrend. Előbb én – egyáltalán nem azért, hogy kizárjak másokat, hanem hogy rendben legyek, hogy tudjam, ki vagyok, mire van szükségem, hol vannak a határaim. És ha ezt már tisztán látom, akkor tudok csak tisztán kapcsolódni. Akkor választom azokat, akik valóban engem választanak – nem csak azt, amit nyújtani tudok, nem a megfelelést, nem a szerepet. Engem.

Ez nem egy fal, hanem egy szűrő. Nem kizár, hanem tisztáz. Nem önzés, hanem önbecsülés. És talán ami a legszebb benne, hogy ha ezt az utat járjuk, egy idő után nem csak azok maradnak mellettünk, akik választanak minket – hanem mi is valóban, szívből tudjuk választani őket.

Szeretettel Alíz 😊 

#SzabóAlízpszichológus

#Lélekpirulák 

#hatetszikoszdmeg 

Képek forrása: Pinterestről 

A csend dimenziói…

#Lélekpirulák #pszichológia #élet #galéria#személyes #kollektív #fentről #belülről #párbeszéd #csenddel #bölcsesség #belsőutazás #lélekmozaik #csendnapló #életszakasz #érzés #szín #árnyalat #dimenziók #külső #belső #érzékelés

                     A csend dimenziói…

🗣️ Van a külső csend, amit a fülünk érzékel. 

A csend, amikor elnémul a forgalom, a város zaja, a gyerek zsivaj, a hírek, a beszélgetés. És van a belső csend, ami valahogy mindig, egyre nehezebben elérhető: a gondolatok lecsendesítése, az érzelmek hullámzásának kisimulása.

A csend lehet horizontális – hosszan elnyúló, kisimult, mint a tenger egy szélcsendes napon. 

De lehet vertikális is – mélybe húzó vagy éppen föl a magasba emelő. Vannak csendek, amik egészen a gyökereinkig vezetnek vissza, míg mások az ég felé nyitnak nekünk utat.

És akkor miért is félünk tőle mégis tevődik fel a kérdés?

Azért mert a csend nem hazudik!

* A csendben nem tudunk elbújni a zaj mögé. Felerősödnek azok a belső hangok, amiket elnyomott a napi rutin, a kattintások, az értesítések zaja. A csend egy nagy tükör. 

És sokan bizony félnek belenézni.

* De a csend lehet ám gyógyító is. Ott születnek a felismerések, az "Aha-élmények". Ott válik el a fontos a lényegtelentől. A csend olyan, mint egy idős bölcs tanító: nem szól, csak jelen van, és közben mi válunk egyre tisztábbá.

A csend rétegei és szerepei 

✓ Megnyugtató csend: Amikor valaki mellett nem kell feltétlenül beszélni, mert már minden el van mondva. Ez a szeretet legmélyebb szintje szerintem legalábbis.

✓ Fájdalmas csend: Amikor a kapcsolatban a szavak hiánya már nem a megértés, hanem a távolság jele.

✓ Teremtő csend: A meditációban, az imában, az alkotás előtti pillanatban – amikor éppen valami új születik.

✓ Reflektív csend: Amikor visszhangzanak bennünk mások szavai, és elkezdjük másként látni magunkat.

✓ Kínos csend: Amikor a kapcsolat még nem elég mély ahhoz, hogy a csend biztonságos legyen.

Módszerek a csenddel való barátkozásra 

✓ Tudatos jelenlét (mindfulness): Nem a gondolatok teljes kizárása, hanem azok megfigyelése anélkül, hogy elragadnának minket.

✓ Légzésfigyelés: A legfinomabb ritmus, ami mindig ott van – ha ráhangolódunk, elvezet a belső csendhez.

✓ Természetjárás: Az erdő csendje nem üres – tele van apró hangokkal, és segít újrahangolni. ( Ilyenkor tavasszal a legcsodálatosabb...)

✓ Írás, naplózás: Amikor leírod a gondolataid, akkor kiengeded őket, hogy a csendnek adj helyet.

A csendek egymás között 

✓ Van egyedül megélt csend – ez tulajdonképpen az önmagunkkal való barátság próbája. 

✓ És van a közösen megélt csend – amikor két lélek összhangban van, és nincs szükség szóra.

✓ Beszédben a csend a szünet, ahol az üzenet megérik. 

✓ Kapcsolatokban a csend lehet a bizalom jele – vagy épp a távolság figyelmeztetése is.

És mit is gondolok akkor én?

🗣️ Azt hiszem, a csend a legmélyebb nyelv. Előbb volt, mint a beszéd. A lelkünk anyanyelve. A csendben találkozunk legbelsőbb önmagunkkal, az időtlenséggel, talán az istenivel is. És talán ha újra megtanulunk csendben lenni – önmagunkkal és egymással –, akkor újra megtanulunk igazán hallani.

Egyszer egy napon megállok a világ zaja közepén, és a csend hív. De nem csupán némasággal, hanem kérdésekkel, jelenléttel, és végül válaszokkal is egyaránt.

               Párbeszéd a Csenddel

                A lelkünk anyanyelve

– Ki vagy te? – kérdeztem, miközben a város moraja egyre csak távolodott.

– Én vagyok, aki mindig itt voltam – felelte a Csend. – Csak most hallasz meg először.

– Miért félek tőled?

– Mert amikor engem hallgatsz, önmagadat hallod. És te bizony sokáig nem beszélgettél magaddal.

– De néha megnyugtató vagy… máskor meg kibírhatatlan.

– Az nem én vagyok, hanem amit benned visszhangzok.

– Mit tanulhatok tőled?

– Meghallani azt, ami kimondatlan. Meghallani másokat a szavaik között. Meghallani Istent, mielőtt kérdeznél.

– Néha azt érzem, te vagy a legőszintébb társ.

– Az is vagyok. Mellettem nem kell szerepet játszanod. Nem kell válaszolnod, megfelelned. Csak lenned.

– És ha megtanulok veled lenni…

– Akkor megtanulsz igazán hallani.

– És ha megtanulok hallani…?

– Akkor végre érteni fogsz. Másokat. Magadat. Az életet.

– Maradsz még egy kicsit?

– Ha te is maradsz velem...

                      

Gyere velem tovább te is kedves olvasó egy lírai-pszichológiai utazásra, amely végigvisz a csend dimenzióin, mintha egy „Csendgalériában” járnánk – minden terem egy élmény, egy életpillanat, ahol a csend új arcát mutatja majd meg nekünk.

                    A Csendek Galériája

             – Utazás az árnyalatokon át –

Lépj be. Itt nincs zaj. Csak ajtók. Mindegyik mögött egy történet. Egy érzés. Egy emlék. Egy másféle csend.

1. terem – A gyermeki délután

Az óra ketyeg, a fény ferdén dől be a függönyön. Egy hatéves copfos kislány egyedül van otthon. A ház zümmög, de nem szól. Ez a csend még nem félelmetes. Ez a csend a kíváncsiságé. Az első pillanat, amikor a világ megszűnik, és belül történik valami.

2. terem – Az első rossz jegy

A padra hajtott fej. A tanár hangja elhalkul. 

A többiek nevetése átszűrődik, de belül már nincsenek szavak. Ez a csend nem kívül van. Ez a csend az önértékelés repedése. 

Itt születik meg az a hang, amit sokáig fogunk hallani még: "Nem vagyok elég jó."

3. terem – A barát árulása

Két telefoncsörgés között megfagy a levegő. Az a szó, amit nem mondott ki. Az a szó, amit kimondott, de nem úgy. Ez a csend a bizalom mély zuhanása. Itt fáj a leginkább, hogy nem jönnek többé a régi szavak.

4. terem – Az első szerelem vége

Párnába suttogott halk zokogás. A világ nagyon sötét, de nem néma. Ez a csend a hiány tükre. Egy hang, ami még ott visszhangzik benned, pedig már nincs kié legyen.

5. terem – A felnőtt hétköznapok

A gépek zaja, a kollégák beszéde, a gyerekzsivaj után hazaérsz. És jön az üresség. Ez a csend a fáradtságé. Az a csend, amit nem keresel, de mindig megtalál. És ha elég bátor vagy, megpihensz benne.

6. terem – A szorongás csendje

Nincs hang, csak hangos, heves szívdobogás. A tested beszél helyetted. Ez a csend az elfojtott félelmeké. A gondolatok túl hangosak, de mégis csend van. Fojtó. De tanít. Mindig tanít. Hogy figyelj oda.

7. terem – A várakozás csendje

Percek nyúlnak végtelenné. Valami készül. 

Ez a csend a lehetőségé. Még nem történt semmi, de minden benne van. Ez a csend reményből van szőve.

8. terem – A szerelem csendje

Két ember nézi egymást, szavak nélkül. Nincs zene, csak szívdobbanás-szimfónia. 

Ez a csend a kapcsolódásé. Itt nem kell semmit mondani – minden tudott.

9. terem – A megcsalás csendje

A kimondatlan, a lebegő, a lebuktató hallgatás. Ez a csend a repedés előtti pillanat. Túl sokat tud, és mégis hallgat.

10. terem – A halál csendje

Fehér falak, elsuttogott imák, sóhaj a lélek helyén. Ez a csend végső. De benne van minden kezdete.

11. terem – A gyógyító csend

Egy pad a parkban. Egy mély lélegzet. 

Egy reggeli kávé egyedül. Ez a csend már ismerős. Itt találkozol végre újra önmagaddal.

12. terem – Az isteni csend

Ez már nem terem. Ez a tér, ami mindent körbeölel. Itt nincs kérdés. Nincs idő. 

Nincs te meg én. Csak vagy.

Záróterem – A Csend barátsága

A kérdés már nem az, hogy melyik csend fáj és melyik emel.

Hanem az:

Tudsz-e hallgatni anélkül, hogy félnél?

Tudsz-e együtt lenni a csenddel, mint egy baráttal?

Tudsz-e nem szólni úgy, hogy közben minden szót kimondtál?

Ha igen, akkor megtanultál hallani.

És aki hall, az ért.

És aki ért, az szeret.

És aki szeret, az már otthon van.

Szeretettel Alíz 😊 

#SzabóAlízpszichológus 

#Lélekpirulák 

#hatetszikoszdmeg 

A képek forrása: Pinterestről 

„Zoé Black & Zoé White – Avagy egy író, két nézőpont, meg egy túlterhelt kávéfőző”😊

#belsőkettősség #önreflexió #káosz #önirónia #filozófia #humor #belsőmegosztottság #bizonytalanság #kreatíverő #élet #Zoé Black#ZoéWhite #kétnézőpontharca #jin&jang #nezőpontésteremtés #felismerés

„Zoé Black & Zoé White – Avagy egy író, két nézőpont, meg egy túlterhelt kávéfőző”

✓ A Nézőpontcsere – avagy kivel is vitatkozom éppen?

A Kezdetek... 

Volt egyszer egy író. Nevezzük őt... mondjuk... Zoénak. Nem azért, mert görög volt, hanem mert úgy gondolta, a világ ellentmondásait csak paradoxonokon keresztül lehet megérteni. Vagy legalábbis szépen megírni.

Zoé mostanában túl sokat beszélgetett magával. Nem a szokásos „hová tettem a kulcsom?” típusú belső monológokról van szó. Ő igazi párbeszédeket folytatott. Sőt, vitákat. Álláspontok ütköztek benne, elvek harcoltak, és közben a macskája, Pukkancs csak annyit érzékelt az egészből, hogy a gazdi gyakran néz mereven a semmibe, aztán hirtelen fölnevet, vagy épp a fejét csóválja, mintha egy különösen makacs érvet próbálna lerázni a válláról.

Zoé író volt. Legalábbis papíron. Valójában inkább kávéfőző-üzemeltető, határidőkerülő, belső hangokkal vitázó, identitás-átalakító volt – minden reggel 6:22-kor.

Szóval képzelj el akkor egy kissé fáradt, kávéfüggő írót, aki az utóbbi időben egyre gyakrabban vitatkozik saját magával – de nem csak fejben.

És volt neki két énje. A hang, amit az olvasói hitelesnek tartottak, benne most két, egymással ellentétes hangá hasadt.

Nem, nem skizofrén volt, csak... véleményes.

Nála már a két én külön karakterként létezik. Sőt, néha jegyzeteket hagynak egymásnak a laptopon.

Az egyik énje a szigorú, világosan gondolkodó, színelméletileg is helyesen árnyalt Zoé White – aki szerint „egy gondolat csak akkor érvényes, ha logikailag alá van támasztva és strukturáltan le van vezetve.” világos gondolatok, tiszta struktúrák, egyenes ívek.

A másik – Zoé Black – inkább azt vallotta: „az igazság mindig valahol a káoszban születik, lehetőleg éjfél után, két pohár bor és egy playlist között, amit már senki sem hallgatott végig józanul.”- ő volt az árnyalatokban hívő, a kételkedést hirdető, "semmi sem biztos" típus.

– Nem írhatok úgy, hogy nincs nézőpontom – morogta egyik nap.

– De ha van nézőpontom, már nem vagyok nyitott a másik igazságára – válaszolta magának.

– De akkor mitől leszek hiteles?!

– Talán attól, hogy nem próbálsz meg okosabb lenni a saját árnyékodnál.

Ekkor már biztos volt benne: skizofrén vagy filozófus. Esetleg mindkettő.

Zoé a napokban még furcsábban viselkedett mint eddig. Nemcsak a növényeinek beszélt, hanem egyre többször a saját magában élő másik Zoénak is. Aki viszont nem volt hajlandó ugyanazt gondolni, amit ő. Így történt, hogy amikor egyik reggel- vagy inkább hajnalban- Zoé elindult megírni egy cikket arról, milyen fontos, hogy legyen nézőpontunk, és hogy hogyan változhat a befogadásom, ha nincs nézőpontom? Mert mindent ami van, a nézőpontom tesz azzá ami, - másnap reggel egy teljesen más verziót talált a dokumentumban, aláírva:

"Zoé, de a másik."

Fejcsóválás. Sóhaj. Kattogó ujjpercek.

Zoé White: „Ez zseniális. Egyenesen a címbe kellene tenni.”

Zoé Black: „Ne már. Ez megint olyan, mint amikor túlgondoltuk azt, hogy miért nem küldi vissza az ex a könyveinket.”

Zoé White: „Mert nem volt strukturált követelés. Lásd: Excel.”

Zoé Black: „Meg mert halálra unta a magyarázkodásodat.”

Majd egy még újabb változatban így kezdődött a bevezetés:

„A nézőpont csak zavarja a tiszta észlelést. Olyan, mint egy napszemüveg egy holdfényes éjjelen.”

Zoé először mérges lett. Aztán megijedt. Végül kávét főzött, és rájött:☕

valójában ő írta azt is. Csak egy másik énje. Egy olyan én, aki nem szeretné, hogy egyetlen gondolatra is azt higgye: „na most végre megtaláltam az igazságot.”

És innen kezdődött a baj.

✓ A történet menetel tovább

Zoé mindkét énje elkezdi "szerkeszteni" a kéziratait. Szó szerint. Egyik éjjel ír valamit, másnapra átírva találja.

A két én néha beszélget a jegyzeteken keresztül: („Ez egy ordas közhely volt. – Zoé, de a másik)”

✓ Később...

Zoé belevág a cikkbe,az első részbe. Először White stílusában – érvelés, példák, logika.

Másnap reggel Black újraírja – szenvedélyes, zabolátlan, költői képekkel.

Végül egy olvasó kommentálja: „Olyan, mintha két teljesen más ember írta volna ugyanazt a témát. Imádom.”

Zoé meg csak bámul a képernyőre: Hát… ja. Két teljesen más ember írta.

✓ Részletek a jegyzetekből Zoé és a nézőpont - pingpong 

Én:

Tudod, amikor először elolvastam ezt: „Hogyan változhat a befogadásom, ha nincs nézőpontom? Mindent, ami van, nézőpontom teszi azzá, ami.” – azonnal eszembe jutott, hogy a valóságunk nem objektív, hanem sokkal inkább egy kaleidoszkóp: ugyanaz a minta más-más szögből nézve egészen más képet mutat.

Másik Zoé:

Pontosan! Olyan ez, mintha a valóság egy színtelen fény lenne, és a nézőpontjaink prizmaként szórnák szét. A befogadásunk a prizma állásán múlik. Ha nincs nézőpont, nincs szóródás – de akkor mit látunk? Egyáltalán: látunk-e bármit?

Én:

Vagyis a nézőpont nem csak torzít, hanem teremt is. Kicsit olyan, mint amikor írunk egy karaktert – amíg nem döntöm el, hogyan látja ő a világot, nem tud megszólalni. És ugyanez van bennünk is. Ha nincs nézőpontom, talán a világ sem tud hozzám szólni. Némává válik.

Másik Zoé:

De akkor lehet-e valaha nézőpont nélküli befogadás? Vagy az már a puszta létezés, a „vagyok” állapota? Talán az a tudatosság legmélyebb rétege, amikor nem címkézek, nem értelmezek, csak jelen vagyok. Mint amikor csak nézem a tengert anélkül, hogy „szépnek” vagy „nyomasztónak” bélyegezném.

Én:

És mégis, írni akkor tudunk, ha van szűrőnk. A mű születéséhez nézőpont kell. A befogadóban is. Hiszen minden olvasó másként érti, amit írunk – nem azért, mert félreérti, hanem mert magából olvassa ki.

Másik Zoé:

Tehát a nézőpont nem börtön, hanem kulcs. Nem lekorlátoz, hanem kinyit. De mindig csak egy ajtót, nem az egész házat.

Talán nem az a cél, hogy megszabaduljunk a nézőpontoktól, hanem hogy tudatosan váltsunk köztük. Mint egy író, aki minden karakterét megérti – mert belép a világukba, de nem reked ott örökre. Így lesz a befogadás dinamikus, a teremtés szabad, és az élet gazdagabb.

Másnap reggel mikor Zoé felébredt, a kávéfőzés után, rögtön a laptopjához ült, kíváncsian nyitotta fel a jegyzetek dokumentumot, hogy rápillantson, hogy áll a két Zoénak az eszmefuttatása, megdöbbenve kellett tapasztalnia, hogy az éjszakai áramszünet miatt és persze az ő feledékenysége miatt, mert elfelejtette menteni a dokumentumokat, minden eddigi beszélgetés elveszett....

✓ – „A második nagy cikkírási kísérlet”

Helyszín: Zoé nappalija. Az asztalon jegyzetfüzetek, teáscsésze, egy fél csokis croissant és egy elárvult stresszlabda. A laptop képernyőjén egy üres dokumentum neve: „nézőpontok_önazonosság_FINAL_komolyan_mostmár.docx”.

Zoé a gép elé ül. Mély levegőt vesz. Elkezdi gépelni:

„Minden, amit látok, amit érzek, amit befogadok, az a saját nézőpontomon keresztül szűrődik át…”

Zoé White (megjelenik, egy képzeletbeli szmokingban, jegyzetfüzettel):

– Igen, igen! Ez jó! Innen indulhatunk. Kiemelném a hermeneutikai megközelítést. Megemlíthetnénk Gadamert.

– Mi lenne, ha így folytatnánk: „Az észlelés sosem semleges. Az értelmezés aktusa elkerülhetetlen.”

Zoé Black (lehuppan mellé, bő pulcsiban, kócos hajjal, egy kávésbögrével, amin ez áll: „Pokolra, de stílusosan”):

– Pf. Túl steril. Unalmas. Legyen valami igazi! Például:

„Tegnap még azt hittem, hogy a sors küldte nekem a cikk témáját. Ma már inkább azt hiszem, hogy az algoritmus büntet.”

Zoé White (közbevág):

– A humor veszélyes. Eltereli a figyelmet a lényegtől.

Zoé Black:

– Én meg azt mondom: humor nélkül mi értelme az egésznek? Honnan tudja az olvasó, hogy nem egy Wikipédia-oldalt olvas?

Zoé közben már a fejét fogja. Megpróbálja visszaterelni magát az eredeti gondolathoz:

„Hogyan változhat a befogadásom, ha nincs nézőpontom?”

Zoé White:

– Épp ezért kell határozott álláspont. A gondolkodás alapja az irány.

Zoé Black:

– Hát épp ezért NE legyen! Nézőpont nélkül jön az igazi flow! A tiszta jelenlét. A spontaneitás!

Zoé (hangosan):

– De akkor MI AZ ÉN VÉLEMÉNYEM??!

(A szomszéd lakásból halk kopogás: „Zoé, minden oké?”)

✓ Belső narráció 🗣️

Zoé hátradől. Elmosolyodik. Végre megérti. Nem kell választania. Nem kell elhallgattatnia egyik énjét sem.

A lényeg nem az, hogy melyik nézőpont az övé – hanem hogy képes meghallani mindkettőt.

Elkezdi újra írni a szöveget. De most így:

„Sokáig azt hittem, csak akkor vagyok hiteles, ha határozottan képviselek egy álláspontot.

Aztán rájöttem, hogy az igazi hitelesség ott kezdődik, ahol hajlandó vagyok látni az ellentéteimet is.

Befogadni csak akkor tudok, ha néha kilépek a saját nézőpontomból.

De vissza is kell térnem hozzá – különben elveszek a mindenségben.

Zoé White és Zoé Black. A fény és az árnyék.

És én vagyok az, aki összeírja őket.”

✓ – Timeával (egy barátnő) a parkban 

Helyszín: egy tavaszi délutánon a parkban, a padon ülve. A fák virágoznak, a galambok összevesznek egy száraz kiflin, a háttérben egy kisfiú elszántan üldözi a saját Idill . Zoé és Timea kávét kortyolgatnak termoszból.

Timea:

– Szóval... megint vitatkoztál magaddal?- kérdezte Tímea ,mintha egy időjárási front felől érdeklődne.

Zoé (sóhajtva):

– Igen. White szerint nézőpont nélkül nincs identitásom. Black szerint meg pont a nézőpontom zár be.

– Igen. De most már legalább elegánsan. Zoé White jegyzetel, Zoé Black kávét önt a jegyzeteire.

Timea (nevet):

– Hát ez szórakoztató lehet – kortyolt Timea. – Olyan, mint egy TED-előadás és egy slam poetry csata között vergődni.

– Te vagy az egyetlen ember, akinek belső párbeszédei szerkesztői jóváhagyást igényelnek.

Zoé:

– Pontosan! – csillant fel Zoé szeme. – Képzeld el, hogy írok egy esszét arról, hogy a világ értelmezéséhez elengedhetetlen a nézőpont. És közben Black ott ül a vállamon, és súgja: „Csak nézőpontból mondod ezt is.”

– Tudod, az a baj, hogy mindkettő igazat mond. És ha az egyik kimond valamit, a másik már kontrázza is. Olyan vagyok, mint egy filozófiai pingpongmeccs.

Timea (ránéz):

– És mi lenne, ha nem akarnád eldönteni, melyik az igazabb? – kérdezte Timea. – Ha inkább arról írnál, milyen, amikor két igazság lakik benned?

– Mi van, ha ez nem baj? Ha pont ettől vagy hiteles? Mert nem csak egy szemüvegen keresztül nézed a világot.

Zoé:

– Hm... mintha fekete-fehér helyett szürkében írnék?

– De nem lenne jobb, ha lenne egy nagy, erős, stabil nézőpontom? Egy, amit minden helyzetben képviselek?

Timea (elgondolkodva):

– Nem. Mintha fekete-fehérből lenne a kép.

– Az olyan lenne, mint mindig ugyanazt a cipőt hordani. Kényelmes lehet, de néha bokán rúg a valóság, és akkor jó, ha van váltás.

Zoé (felnevet):

– Ez gyönyörű volt. „Bokán rúg a valóság.” Ezt beleírom!

Timea (mosolyog):

– Én meg kérek százalékot.

Egy nap viszont úgy döntött elvállal egy előadást arról, „Hogyan találd meg a saját hangod az írásban?” 

Az előadásra készülve mindkét énje előjön. Először vitáznak – aztán rájönnek, hogy egyik se működik a másik nélkül.

És ott ül a közönség, ő meg a PowerPoint első slideját bámulja: „Találd meg a hangod! Vagy legalább kettőt!”

Innen egy sziporkázó, önironikus, néha mély, néha abszurd monológba kezd, ahol mindkét énjét megengedi megszólalni. Olyan, mintha két ember vitázna a színpadon – csak mindkettő ő maga.

Példákat hoz:

Amikor a párja azt mondta: „mindig te akarod eldönteni, mi az igazság”, ő azt felelte: „nem, az a másik én volt!”

A nap, amikor azt hitte, megtalálta a végső bölcsességet – de a másik énje post-itekkel kirakta a hűtőre: „Kérlek, ne legyél már megint ilyen végleges!”

✓ Végkicsengésként pedig

A közönség először zavarban van, aztán nevetni kezd, végül tapsol.

✓ A végső "poén" 

"Zoé Black a mélységet hozza, Zoé White a világosságot.

Az egyik a tinta, a másik a papír.

De egyik se elég egyedül.

Én így írok. Két nézőpontból – és mindig újra tanulom, hogyan hallgassak közéjük.”

A közönség tapsol. Zoé pedig nemcsak hiteles – hanem végre békében is van magával.

✓ És Zoé rájön:

Nem kell eldöntenie, hogy melyik énje az igazibb. A hitelessége nem abból fakad, hogy mindig tudja az igazságot – hanem abból, hogy mindig hajlandó párbeszédben maradni vele.

Önmagával. A világgal. A kétségeivel.

És ezzel zárja az előadást:

"Ha nézőpontom van, alkotok. Ha nincs, befogadok. A kettő között vagyok: író."

✓ – A belső béke és a jing-jang 

Este van. Zoé otthon van, egy mécses ég az íróasztalon. A laptop képernyőjén ott a kész cikk. A címe: „Két nézőpont között félúton – avagy hogyan lettem hiteles kettéhasadva”.

Zoé még mindig egy picit hezitál. Aztán megfordul, és a falon lévő régi képre néz: egy egyszerű fekete-fehér jing-jang szimbólum.

…Gyerekkora óta szerette ezt az egyszerű szimbólumot. Akkor még csak a mintája tetszett, most meg már egy egész belső színpad szólalt meg benne tőle.

Halkan megszólal:

Zoé:

– Fekete a fehérben, fehér a feketében. Nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.

– Mint én. Mint mi.

Zoé White képzeletbeli kivetülésként odabent megigazította szemüvegét:

– Ugye mondtam, hogy rend a káoszban, fény az árnyékban. A struktúra segít értelmezni a világot.

(Strukturált, átgondolt, elemző.)

Zoé Black szintén hátradőlt egy képzeletbeli babzsákfotelben:

– Aha, csak épp elfelejted, hogy a világ nem értelmezni való, hanem megélni. Néha csak legyél. Néha csak... engedd be.

(Improvizatív, szenvedélyes, kételkedő.)

Zoé (mosolyogva):

Először önmagára, aztán az egészre. Rájött, hogy talán nem is baj, ha sosem tud végérvényesen állást foglalni. Talán az ő írásainak épp ez a lényege: hogy két ellentétes nézőpont között pingpongozva születik meg az a harmadik hang, ami már nem Black, és nem is White. Hanem egyszerűen Zoé.

– És egyik sem „rosszabb” a másiknál. Mindkettő én vagyok. És ez az „én” most épp ír. És szeret. És néha káromkodik. És néha filozofál. És néha mindkettőt egyszerre.

Leül. Gépelni kezd. A zárómondatot.

„Nem attól vagyok hiteles, hogy mindig tudom az igazat.

Hanem attól, hogy merem vállalni, hogy egyszerre több is igaz.

És ettől még egyik sem kevesebb – csak együtt vagyunk egész.”

Pukkancs a laptop mellé ugrott, és lefeküdt a touchpadre.

– Látod, te is középen fekszel – nevetett Zoé. – Pont, mint egy józan kompromisszum.

🔎🗒️ „Talán nem az a hitelesség, hogy mindig ugyanazt képviselem, hanem hogy merek lenni minden, ami vagyok.

És az is, aki időnként összeveszik önmagával.

Mert a fekete a fehér nélkül csak fél.

És én végre egész vagyok.”

A szobában csend lett. A gondolatok befejeződtek, de nem lezárultak. Mert ahol a fekete véget ér, ott kezdődik a fehér. És pont ott, ahol a fehér tisztasága túl harsánnyá válik, megjelenik egy fekete pötty – hogy emlékeztessen: az ellentét nem ellenség. Csak tükör.

És Zoé tudta: végre írhat. Mert már nem akar meggyőzni. Csak mesélni.

Záró képkocka 

A képernyő sarkában egy kis rajz, egy stilizált jing-jang,  aminek közepén egy nevető emoji ül egy könyvön. 

Alatta: „Írta: Zoé. Mindkettő.”

Szeretettel Alíz 😊 

#SzabóAlízpszichológus 

#Lélekpirulák 

#hatetszikoszdmeg 

Képek forrása: Pinterestről 

Ne felejtsd el az életet amit magadnak ígértél! ~Álmodj és tartsd ki~

 

#lélekpirulák #felismerés #vágy #önreflexió #csendes #határozotterő #ígéret #élet #önreflektívkérdések #álom #mantra #pszichológia #elmélkedés

🗣️ Ne felejtsd el az életet amit magadnak ígértél! 

                  ~Álmodj és tartsd ki~

Ma egész nap a fentebbi mondat zakatolt a gondolataim között, már reggel felkelés óta.

Nekem azt az üzenetet hordozza, hogy néha pofon kéne vágni saját magunkat, hogy felébredjünk és eszünkbe jusson az, hogy senki más nem hibás azért ahol tart az életünk, csak saját magunk.

Hiszen időről időre hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy mit ígértünk saját magunknak, hogy milyen életet szeretnénk élni, és állandóan kompromisszumokba szaladunk bele, csak azért, hogy vagy ne bántsunk meg másokat, vagy csak, hogy csúrranjon cseppenjen egy kis szeretet és egy kis figyelem felénk, amiből túl tudunk élni másnapig.

De közben nem jövünk rá, hogy túl nagy áldozatot hozunk azzal, hogy elfelejtjük a céljainkat, a vágyainkat, amik valójában boldoggá tennének. 

Sokszor igenis meg kéne tanulni nemet mondani akkor is ha tudjuk, hogy az a másik félnek nem fog tetszeni, de a saját magunk érdekeit kell szem előtt tartani, és ez nem önzőség, csak a saját magunk határainak a tiszteletben tartása, abból az érdekből, hogy meg tudjuk tartani az egyensúlyunkat és a harmóniánkat, és igen ez néha áldozattal jár, az, hogy kitartunk amellett amit álmodtunk magunknak, és az álmok sokszor nem sültgalambként repülnek a szánkba, hanem igenis kitartóan gondozni kell őket, mint egy növényt, locsolni, időről időre ránézni, míg egyszer csak a legváratlanabb pillanatban arra fogunk ébredni, hogy ott van a várva várt virág.

De ha elfelejtjük a gondozást akkor ne csodálkozzunk azon, hogy a virág kiszárad. Vagy hogyha túl öntözzük a virág megposhad, ok, egyik véglet sem jó, a kiegyensúlyozott kitartás és türelem a jó, ami elvezet a célunkhoz.

Szóval ez a mondat melyet reggel ébredéskor fogalmaztam meg magamban, miszerint:

🗣️ Ne felejtsd el az életet, amit magadnak ígértél - számomra valójában egy belső ébresztőóra hangja. 

Egy szelíd, de határozott emlékeztető arra, hogy ne veszítsem szem elől azt a gyermeki, tiszta álmot, amit akkor fogalmaztam meg, amikor még nem torzított el a megfelelési kényszer, a félelem vagy a fáradtság.

Amit fentebb írtam, abban benne van az egész emberi küzdelem: az önmagunkkal való őszinteség, a másoknak való megfelelés csapdája, a határaink megtartásának nehézsége, és az a fájdalmas felismerés, hogy sokszor mi vagyunk azok, akik elengedik saját maguk kezét.

Nekem ez az egész azt is mondja még, hogy:

„Ne add el magad olcsón. 

Ne alkudj meg azért, hogy szeressenek. 

Ne mondj le magadról, csak mert könnyebb másoknak így.”

És hogy az álmaink – ahogy írtam – nem maguktól teljesülnek, hanem kérnek tőlünk valamit: időt, figyelmet, törődést, kitartást, és néha bátorságot arra, hogy nemet mondjunk.

A virág-hasonlatom szerintem bármennyire is elcsépelt, mégis csodaszép és igaz. 

A céljaink is élőlények: vagy tápláljuk őket, vagy hagyjuk elszáradni. És néha az is előfordul, hogy más virágát öntözzük a saját kárára.

🗣️ Szerinted mi az az ígéret, amit te tettél magadnak… és elfelejtetted?

Vagy melyik az, amit most újra szeretnél megfogalmazni?- kedves olvasó. 

Most azon gondolkodom, hogy hogyan tudjuk magunkat emlékeztetni időnként arra, hogy milyen ígéreteket tettünk magunknak, azzal kapcsolatban, hogy milyen életet szeretnénk élni?

Milyen apró technikák vagy módszerek lennének arra, hogy a hétköznapokban erről ne feledkezzünk meg, is ilyen emlékező mankók kellenének nekünk, amik meggátolják azt, hogy elfeledkezzünk ezekről az ígéreteinkről.

Vagy mi az, vagy mik azok a pontok, amikor azt kéne felismerni, hogy elérkezett az ideje annak, hogy újra fogalmazzuk azt amit szerettünk volna, vagy egy régebbi álmunkat és célunkat mert már azóta annyi minden változott bennünk, és a külvilágban egyaránt, hogy már nem állja meg a helyét, tehát már nem szolgálná a fejlődésünket, hanem inkább gátolná, ezt mivel tudnánk felismerni? Lássuk!

Szerintem ezek mind olyan kérdések, és olyan mélységet érintenek, ami a legtöbb ember életében valamikor (vagy gyakran) megjelennek – csak épp nem mindig tudják megfogni, hogy mi is hiányzik. 

Amiről írok most, az a tudatos önreflexió egyik legfontosabb szintje: hogyan maradjunk kapcsolatban önmagunkkal, miközben változunk.

Íme néhány technika és „emlékező mankó”, amik segíthetnek nekünk ebben (ki vannak próbálva, nekem már beváltak):

1. „Életígéret-napló” vagy „belső szerződés”

Írd le konkrétan, mit ígértél magadnak. Milyen életet szeretnél élni? 

Milyen érzéseket keresel benne? 

Milyen ember szeretnél lenni?

Ez lehet egy fizikai napló, vagy egy digitális dokumentum, amit havonta újra elolvasol.

Írhatsz egy levelet a jövőbeli önmagadnak vagy a múltbeli énednek is – ez nagyon erős tükör tud lenni.

2. Tudatos visszatekintés – havi vagy negyedéves „önellenőrzés”

Állíts be a naptáradba havonta vagy évszakonként egy „találkozót önmagaddal”. Egy séta, egy tea, egy naplózós óra.

Kérdések, amiket ilyenkor feltehetsz magadnak:

Élem most azt az életet, amit megígértem magamnak?

Hol hoztam kompromisszumot úgy, hogy az fájt?

Miben változtam azóta? Milyen új igényeim születtek?

3. „Ébredéskor-este-mantra” – napi emlékeztetők

Találj ki egy mondatot vagy rövid mantrát, ami emlékeztet a célodra. Pl.:

„Ma is emlékszem arra, aki lenni akarok.”

„Nem mondok le magamról.”

„A célom él, és ma is tettem érte valamit.”

Ezt lehet telefon háttérkép, tükörre ragasztott cetli, ébresztő emlékeztető is.

4. A test bölcsessége – amikor már „viszket” valami

Figyeld meg a tested és az érzéseidet:

Ha állandó fáradtság, ingerlékenység, vagy „mintha nem lenne kedvem az életemhez” érzés jelenik meg – ez gyakran annak a jele, hogy eltávolodtunk a saját célunktól.

A gyakori „csak túlélős” napok, a folyamatos „majd ha...” gondolatok is intő jelek lehetnek.

Ekkor érdemes újrafogalmazni:

„Amit akkor szerettem volna, még most is engem szolgál?”

„Ha most kellene megígérnem valamit magamnak, mit ígérnék?”

5. Változási napló – „álomfrissítés”

Változunk. Néha az álmaink is felnőnek vagy átalakulnak.

Havonta vagy évente állítsd össze:

Mi az, ami már nem motivál?

Mi az, ami új erőforrás lett?

Milyen új szükségletem született az elmúlt időszakban?

Így felismerheted, ha egy régi álom már inkább lánc, mint inspiráció.

6. Szövetségesek keresése

Oszd meg valakivel a céljaidat, ígéreteidet. Egy barát, coach, vagy naplópartner is lehet.

A kimondott ígéreteknek nagyobb az ereje.

És ők segíthetnek visszaterelni az útra, ha elkezdesz letérni róla.

🗣️ De most hadd kérdezzek valamit:

Szerinted te most közel vagy az egykori ígéreteidhez… vagy inkább távolodtál? 

És ha távolodtál, szerinted mi térített el?- kedves olvasó.

* És akkor jöjjön egy kis Bónusz 

Kérdések, amik segítenek kapcsolódni ahhoz az élethez, amit egyszer megálmodtál magadnak – vagy épp ahhoz, amit most kell újraálmodnod:

5 önreflektív kérdés az „életígéret” nyomában:

1. Mikor éreztem utoljára azt, hogy „élek”, nem csak működöm? (Mi történt akkor?

Ki voltam én abban a pillanatban?)

2. Ha ma újraírhatnám azt a jövőt, amit egyszer elképzeltem magamnak, mit tartanék meg belőle, és mit engednék el jó szívvel?

3. Mi az, amit rendszeresen halogatok, de titokban tudom, hogy boldogabbá tenne? 

(Mi tart vissza? Félelem? Kényelmesség? Megszokás?)

4. Ha ma találkoznék a 10 évvel fiatalabb önmagammal, mit kérdezne tőlem? És mit válaszolnék neki őszintén?

5. Miben tettem túl sok kompromisszumot mások kedvéért, és mi lenne az a kis lépés, amit most tehetnék magamért, hogy újra egyensúlyba kerüljek?

! (Ezeket el is lehet menteni „havonta visszatérő belső párbeszédnek”. )

Ha szeretnéd összeállítani a saját „életígéreted” sablont akkor mindenképpen olvasd tovább – ez egyfajta belső szerződés önmagaddal. 

Lehet íróasztalfiókba rejtett titkos levél, telefonod háttérjegyzete, vagy akár valami, amit időről időre újrafogalmazol. 

A lényeg: őszinte, személyes, élő legyen.

Íme itt egy sablon, amit testre tudsz szabni, majd utána írok egy saját példát is, hátha úgy könnyebb lesz nektek is...

„Életígéret magamnak” – sablon

1. Megszólítás (önmagadhoz)

„Kedves [saját neved vagy beceneved],

ezt most azért írom, hogy emlékeztesselek arra, amit valaha megígértél magadnak – és amit ma is fontosnak érzel, vagy újra fel szeretnél építeni.”

2. Az élet, amit szeretnél élni (érzések, értékek, képek)

„Egy olyan életet szeretnék élni, ahol érzem, hogy…

– (…)

– (…)

Ahol a napjaimban jelen van (…) és (…)

Ahol önmagamhoz hűen létezhetek, akkor is, ha ez nem mindig könnyű.”

3. A múlt tanítása

„Voltak idők, amikor megfeledkeztem erről. Kompromisszumot kötöttem, elhalgattam a belső hangom. De tanultam belőle. Tudom, hogy nem baj újrakezdeni, újrafogalmazni.”

4. A jelen döntése

„Ma újra megígérem magamnak, hogy…

– figyelni fogok a saját határaimra,

– nem mondok le az álmaimról mások kedvéért,

– megtanulok nemet mondani ott, ahol az igen önfeladás lenne.”

5. Zárás (saját mottó vagy hitvallás)

„Tudom, hogy az utam nem mindig lesz egyenes, de én akkor is haladok rajta. Mert az életem fontos. Mert én fontos vagyok.”

Aláírás:

(dátum)

(„önmagam legigazibb verziója” vagy amit szeretnél)

Példa ( persze, egy rövidebb verzió)

Kedves Alíz,

Emlékezz: azt ígérted magadnak, hogy nem csak túlélni akarsz – élni is. Ne csak mások világát rendezd be – a sajátod is megérdemli a figyelmet.

Egy olyan életet szeretnél, ahol van könnyedség, mélység, humor és csend. Ahol te is kapsz, nem csak adsz. Ahol a lelked fellélegzik, és a tested nem jelez állandóan vészhelyzetet.

Tudom, néha elfelejted. Néha másokat helyezel magad elé. Néha elfáradsz a megfelelésben. De most újra emlékeztetlek: jogod van a saját utadhoz.

Ma újra megígérem: nem hagylak cserben. Nem cseréllek le egy másik verziódra, aki halkabb, simulékonyabb, de üresebb.

Mert az élet, amit magadnak ígértél – élhető. És megérdemled.

Aláírás: én. Ma. Most.

És akkor ha idáig velem tartottál kedves olvasó most következzen végezetül egy személyes hangvételű mantra - csomag, ami segít napról napra visszatalálni ahhoz az élethez, amit egyszer megígértél magadnak – és amihez jogod van újra és újra kapcsolódni.

„Életem ígéretéhez visszataláló mantrák”

1. Reggeli indító mantra – a napomért

 „Ma nem felejtem el, ki vagyok és mit érdemlek. A napom nem mások elvárása, hanem a saját igazságom szerint alakul.”

2. Nemet mondáshoz – határokhoz

 „A „nem” nem bűn – hanem a „igen”-jeim védelme.”

3. Önismeret és önszeretet mantrája

„Nem azért változom, mert rossz vagyok, hanem mert szeretem magam annyira, hogy fejlődjek.”

4. Kompromisszum-válság esetén

 „Ha a döntésem nem táplál engem, akkor kiszárít. És én élni akarok, nem sorvadni.”

5. Esti visszatekintő mantra

 „Ma is tettem valamit magamért – ha mást nem, emlékeztettem magam arra, hogy számítok.”

6. Álomébresztő mantra – célokhoz

 „Az álmom nem szeszély, hanem iránytű. Minden kis lépés számít.”

7. Krízishelyzetre – önnyugtató mantra

 „Most lehet, hogy vihar van, de bennem ott a sziget. A hang, ami nem felejt: én ki vagyok.”

Ha gondolod, akár kinyomtathatsz vagy a telefonodra menthetsz belőlük magadnak . Sőt, akár te is írhatsz hozzá saját mantrákat.

Sok sikert kívánok!

Szeretettel Alíz 😊 

#SzabóAlízpszichológus 

#Lélekpirulák 

#hatetszikoszdmeg 

Képek forrása: Pinterestről 

~A láthatón túl is...~

#Lélekpirulák #pszichológia #valóság #csend #kert #narancslé #buborékok #fűzfa #filozófia #kávéház #ülések #mélység #humor #álomszerűabszurditás #ébredés #zavar #tükröződés #délelőttifény #madarakdalolnak #látható #temagadvagy 

                        ~A láthatón túl is...~

Első jelenet 

✓ A valóság...

🗣️ Mi az, ami a láthatón túl is érzékelhető?

Ezen gondolkodom, miközben egy kissé megrogyott, de még mindig hősiesen álló napozószékbe süppedve kortyolgatom a jéghideg narancslevet. A kertben vagyok.

Itt nincs e-mail, nincs „csak egy gyors hívás”, nincs „majd holnapra elkészül”. 

Csak én, a madarak, a tavaszi napfény és a gyógynövényes ágyás, amelynek közepén a citromfű és a menta valószínűleg hatalomátvételre készül.

A testem fáradt. Nem az a jóleső, nyújtózkodós, puha kimerültség, hanem a „ha most valaki rám néz, elkezdek sírni vagy elalszom, attól függ, ki mennyire néz mélyen a lelkembe”-féle. Túlhajtottam magam minden szinten: agyilag, testileg, lelkileg. 

Amikor azt mondom, hogy „mintha túl lenne hajszolva mindenem”, ott is van valami láthatatlanul érzékelhető: a lélek fáradtsága. Nem látjuk, de megnyilvánul a testben, a gondolatok kuszaságában, az érzelmek hullámzásában. Olyan ez, mint amikor egy hangszer hangolása elcsúszik – még játszhatsz rajta, de már nem szól szépen.

És most itt vagyok, egy hét szabadság kellős közepén, ahol végre minden lecsendesedett, a természet is visszatalált egyfajta rendbe ( a bolondos áprilisi időjárás után) – és ez már önmagában egy belső válasz is. Mintha a világ és a testem titokban összebeszélt volna: „Most már lassíthat. Most már lélegezhet.”

És akkor ott az a gondolatom még, hogy:

"Soha nem vagyunk egyedül."

– Igen. Mintha mindig lenne valami több. Valami vagy Valaki, aki figyel, kísér, időnként sugalmaz, máskor elrejtőzik, hogy megtanulj a csendből is olvasni. Ez a „valami” lehet egy isteni rendszer, egy kollektív tudat, egy mély pszichológiai struktúra – vagy mindez egyszerre, egy táncban.

De ott a másik véglet is:

"Porszem vagyunk. Egyedül vagyunk."

És ez is igaz. Az univerzum szintjén valóban végtelenül picik vagyunk. De valahogy a legkisebb dolgok is képesek a legnagyobb szépséget hordozni. Egyetlen porszem is megcsillanhat a fényben, és abban a szikrában ott lehet az egész kozmosz, ahogy egy mosolyban is ott lehet egy élet története.

A város zúgása távoli zúgás lett, a levegőben már nem benzingőz vagy határidő szaga van, hanem kakukkfű, pitypang, árvacsalán, napfény, és egy kis nosztalgia.

És ekkor, ott, a narancslé negyedik kortya után, beúszik a gondolat. Nem is gondolat – inkább egy kérdés. Egy buborék.

Szóval akkor mi is az, ami a láthatón túl is érzékelhető? és hogyan?

– Egy tekintet súlya.

– Egy csend mögötti ki nem mondott mondat.

– Az a pillanat, amikor belépsz egy szobába, és bár senki nem szól, tudod, hogy előtte rólad volt szó.

– Az az érzés, amikor egy helyen „jó lenni”, mert valami ott megőrzött egy régi szeretetet, vagy épp feszengsz, mert az emlékek odatapadtak a falakra.

- A láthatatlan Isten képe... benne teremtetett minden a mennyen és a földön. És maga a hit a jóságban és a szeretet erejében teszi mindezt érzékelhetővé.

- A látható és a láthatatlan az egész teremtett világmindenség, az ég és a föld. Hiszen azok a valóságok is a teremtett világ részei, amelyek Istenhez hasonlóan láthatatlanok.

– És nem utolsó sorban egy régi illat, amitől egyszerre ötéves leszel, a nagymama konyhájában.

És akkor elérünk a miérthez.

Miért érzékeljük azt, ami a láthatón túl van?

Talán mert ez az, ami igazán élővé tesz minket. A gondolataink, az érzéseink, a kapcsolódásaink – mind-mind láthatatlan. 

És mégis ezek alakítanak, formálnak, gyógyítanak vagy sebeznek. A láthatatlanban lakik az, amit léleknek nevezünk.

Érzem, ahogy lassan elnehezednek a szemhéjaim. A madarak éneke mintha visszhangozna bennem, a szél pedig simogatva ringat. És mire a kérdés másodszor is átfut a gondolataimon, már nem vagyok ébren. De nem is teljesen alszom.

Valahol a két világ között lebegve látom, ahogy a kérdés köré további buborékok úsznak be. Egyiknek borostás arca van és koffeines lehelete. A másik mintha egy festményből mászott volna elő, fátyolos, mélylila gondolataival. A harmadik egy kisgyerek hangján suttog, miközben zsírkrétával rajzol spirálokat a levegőbe.

Aztán történik valami szokatlan. 

A buborékok... kikászálódnak önmagukból.

Ténylegesen. Lábat növesztenek, vagy kereket, vagy – ki tudja – mágneses mezőt, és odabotorkálnak a göndör fűzfa árnyékába. Valamelyik már egy kotyogós kávéfőzőt rángat maga után, a másik bögrehegyeket cipel, a harmadik szalvétákat hajtogat papírgalaxisokká.

Én?

Én meg csak alszom tovább a napozószékben, egy kis nyálcsíkkal a szám sarkában, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Második jelenet 

✓ Álomszerű abszurdítás...

A buborékok letelepedtek a göndör fűzfa árnyékában, mint egy spontán szervezett gondolat-szimpózium résztvevői. 

Egyikük határozottan egy kockás zakót viselt, ami különös volt, tekintve, hogy testének pereme folyamatosan fodrozódott a tavaszi szellőtől.

— Nos, hölgyeim és uraim, meg is érkeztünk a Nagy Kérdéshez — kezdte mély, tanári hangon a zakós buborék, miközben egy parányi presszókávét szorongatott ☕ buborék-kezében. — Mi az, ami a láthatón túl is érzékelhető?

A többiek bólogattak. A festményszerű buborék, akinek belsejében Monet és Frida Kahlo randiztak egy vízililiom-tó partján, lassan megszólalt:

— Én úgy érzem... ez valami olyasmi, amit csak akkor tudunk érzékelni, ha nem akarjuk. Ha nem keressük direkt, csak elcsendesedünk. Mint amikor a festék beszivárog a papírba. Észrevétlenül.

A kisgyerekhangú buborék ujjacskájával spirálokat rajzolt a levegőbe, aztán nagy szemekkel nézett a többiekre.

— Szerintem az van ott, amit csak „majdnem” látunk. Tudjátok… mint mikor érzed, hogy valaki figyel, de nincs ott senki. Vagy amikor megérzed, hogy most kéne hazaindulni… és később kiderül, tényleg.

— Intuíció! — vágta rá egy újabb buborék, akinek belsejében egy meteorológus vitatkozott egy jógatanárral, miközben egy energiapajzsot próbáltak összeeszkábálni madzagból és leheletből. — Az a rejtett rádióadás, amit csak néha vesz az antennánk, ha elég csendesek vagyunk!

A többiek felmorajlottak, bólogattak, egyik-másik felkiáltott:

— Igen, igen!

— Mint amikor megérzed, hogy valami rossz fog történni... és megtörténik.

— Vagy amikor egy könyv „véletlenül” pont a kezedbe esik, amire szükséged van!

A zakós buborék felállt. Legalábbis, amennyire egy buborék „fel tud állni”.

— Várjatok csak! Mi van, ha ez az egész... egy rendszer része? Egy finomhangolt univerzum, ahol a látható csak a díszlet, a láthatatlan pedig a valódi színpad?

Hirtelen egy korty kávé elcsöppent. A fűzfa tövében egy kis füstfelhő szállt fel. A többiek összenéztek. Elérkeztek a Nagy Felismerés küszöbéhez.

— Most már majdnem értjük… — suttogta valaki. — Csak még egyetlen darab hiányzik a képből...

És akkor…

PLOTTY.🕊️

Egy repülő galamb szemtelen pontossággal célozta meg a napozószékben alvó főhősnő homlokát. ( Az enyémet, na...) 

A buborékok megrémültek, és egyszerre POP! — mind szétszéledtek a levegőben, mintha sosem léteztek volna. Egy utolsó gondolatfoszlány még odasúgta:

— Majd legközelebb…

Harmadik jelenet

 ✓ Ébredés és a galamb áldása

– PLOTTY.

A világ egy pillanat alatt váltott át a lebegő filozófiából a nagyon is földhözragadt valóságba. Valami hűvös, ragadós és szentségtelenül jelenlévő landolt a homlokomon.🥴🙁🕊️

Félálomban kinyitottam a szemem.

A napozószék ferdén billegett alattam, a narancslés pohár a fűbe borult, a fűzfa derűsen bólogatott fölöttem – és a galamb? Nos, az már tovaszállt. Ő befejezte a mondanivalóját.

– Ó, hogy a…! – motyogtam, miközben előhalásztam egy mentás illatú törlőkendőt a pokróc alól. A gondolatbuborékok? Eltűntek. Csak a levegő remegett még egy kicsit utánuk, mintha tudná, hogy itt valami fontos történt.

Besiettem a házba, egyenesen a fürdőszobába, hogy megtisztítsam magam – kívül és belül. A tükör elé érve automatikusan felemeltem a fejem… és akkor történt valami furcsa.

A szemem alatt enyhe karikák. 

A homlokomon frissen eltörölt emlék. 

De a tekintetem… más volt. Mélyebb. 

Mintha valaki más is nézne velem vissza. Valaki, aki tud valamit. Nem sokat, de épp eleget.

És ekkor… halkan elmosolyodtam.

Mert valami átváltozott. A buborékok nem csak álomképek voltak – ők bennem éltek, engem figyeltek, és most már én is figyeltem őket. Tudtam, hogy amit láthatunk, az gyakran csak dekoráció. A lényeg az, amit érzünk, amikor becsukjuk a szemünket, és akkor is ott van, mikor kinyitjuk.

És ahogy ott álltam a tükör előtt, hirtelen hálát éreztem. Hálát a csendért. 

A gondolatokért. A galambért. (Na jó, majdnem hálát.)

Utószó 🔎🗒️

Szóval… ott álltam a tükör előtt, egy galamb ajándékával a fejemen, egy frissen felébredt bölcsességgel a lelkemben, és egy kérdéssel, ami azóta sem hagy nyugodni.

Most átpasszolom neked.

Igen, neked, aki talán pont most vagy túlhajszolt, fáradt, kiégett, vagy csak elgondolkodva kortyolgatod a reggeli kávédat:

Mi van, ha mindaz, amit eddig láttál, csak a „bejárati ajtó” volt… és az igazi otthonod a láthatón túl kezdődik?

Amikor legközelebb elbizonytalanodsz, hogy amit érzel, az vajon valóságos-e… csak nézz fel az égre.

Ha épp egy galamb repül el fölötted, jobb, ha gyorsan lehajolsz –

…de közben jusson eszedbe:

Talán épp most készül leszállni rád egy felismerő "Aha" gondolat. És ha majd úgy érzed, hogy minden zajos, gyors, zavaros és látható… csak csukd be a szemed.

Mert lehet, hogy a legfontosabb dolgok nem az orrod előtt vannak, hanem belül.

És talán nem is kérdés az, hogy létezik-e valami a láthatón túl.

Hanem csak ez:

Észreveszed-e, amikor megszólít?

Aztán ha egyszer te is ott találod magad egy napozószékben, kimerülten, hideg narancslével a kezedben, és azon töprengsz, hogy vajon mi van a láthatón túl…

…csak tudd, hogy lehet, épp akkor születik meg benned egy új felismerés.

És lehet, hogy az sem véletlen, ha közben rád pottyan valami égi üzenet galambkaki formájában.🕊️

Mert az élet néha ilyen: a legnagyobb megvilágosodásokat egy kis madárka hozza – fejmagasságban.

Szóval:

Mi lenne, ha ahelyett, hogy mindig csak néznél – elkezdenél végre látni is?

Mert a láthatón túl… néha épp te magad vagy. Csak egy picit beljebb.

Vagy fentebb. Vagy... a göndör fűz alatt, kávéval.

Szeretettel Alíz 😊 

#SzabóAlízpszichológus 

#Lélekpirulák 

#hatetszikoszdmeg 

Képek forrása: Pinterestről 

~Húsvéti energiák és egyensúly~

#pszichológia#lélekpirulák#személyes#spirituális#húsvéti#lelkiség#önismeret#gondolat#érzés#esemény#emberikapcsolódás#hála#fényüzenete#hangulatok#lelkiállapotok#bensőigazságok#ünnep#spirituálispszichológiai#szeretetteljes#csend#nyitottság#finombelsőrezdülés#transzcendens#reflexió#isteni#emberi #szeretet#energiák#egyensúly

         ~Húsvéti energiák és egyensúly~

„El a régi kovásszal…” – Húsvéti gondolatok az egyensúlyról, energiáról és az önmagunkhoz való visszatalálásról 

Ma húsvét vasárnapja van. Reggel a város bazilikájába mentem, ahol a szentmisén az alábbi igeszakasz csendült fel:

🗣️ „El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek… Ünnepeljünk hát… egyenes lélekkel és az igazságosság kovásztalan kenyerével.” (1Kor 5,7–8)

A pap gondolatai mélyen megérintettek: húsvétkor energia-túltengés jön létre – Jézus feltámadása mint olyan erőforrás, amely nemcsak ma, de a holnapi hétfőn, sőt a szürke, fáradt kedd reggeleken is képes táplálni bennünket. Csak tudnunk kell raktározni belőle.

Pszichológusként gyakran felteszem a kérdést:

„Miből merítenek ma az emberek energiát? És mire elegendő ez?”

Kávéra? Motivációs idézetekre? Egy baráti beszélgetésre?

Sokan keresnek kapaszkodókat, de kevesen találják meg azokat, amelyek valóban töltenek.

🔎🗒️ Húsvét tanítása talán épp ez: az igazi egyensúly akkor jön létre, ha az energia forrása nem csupán emberi, hanem isteni eredetű. A Krisztussal való találkozás pedig nem csupán dogmatikus esemény – lehet egy belső, spirituális élmény is: találkozás önmagunkkal, a teljességgel, a Teremtő energiával. Az ilyen találkozásokban megáll az idő. És feltöltődünk. Tartósan.

A mai nap másik, nagyon emberi és mégis különleges élménye az volt, hogy egy új ismerős társaságában mentem a misére. 

Van köztünk egyfajta finom feszültség – férfi és nő találkozása, de most még barátkozunk. Valamiért úgy érzem, dolgom van vele: talán az a feladatom, hogy megmutassam neki, milyen az, amikor valaki valóban szeretve van. Apró gesztusokkal, figyelemmel, őszinte érdeklődéssel próbálom ezt közvetíteni.

A templomba korábban értünk, így egy teljes órán át hallgathattuk a csodálatos kórust és a nemrég felújított orgonát. A hangok megtöltötték a levegőt, és minket is.

Ez a zene, ez az áhítat csendes energiával árasztott el: békével, harmóniával, jelenléttel. Olyan volt, mintha a „régi kovász” – a régi kételyek, bűntudatok, felesleges kompromisszumok, egyszerűen elporladtak volna. Helyet adva valami újnak. Tiszta tésztának. Tiszta életnek.

Talán ez lenne a húsvét üzenete:

Engedjük el a régi kovászt – hogy az új életformáló erők végre elkezdhessék a munkájukat bennünk.

És ne csak ma, hanem holnap is.

…És talán nem is maga a szertartás volt az, ami a legmélyebbre hatolt, hanem az a közösségi jelenlét, amit ott tapasztaltam. Érdekes volt látni, hogy kortól függetlenül az emberek – akik talán máskor ritkán lépnek be templomba – most ott voltak. Ünneplőben. Egyfajta csendes békét keresve, vagy csak azért, hogy jelen legyenek. Önmaguk, egymás és valami nagyobb előtt.

És aztán… az a pillanat a templomban. Amikor a pap befejezte a prédikációt, és elérkezett az úrvacsora ideje – pont akkor tört át a nap a templom ajtaján, elárasztva az egész teret fénnyel. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy ez több, mint véletlen. 

A napfény, ami beáradt, olyan volt, mintha Jézus maga jelent volna meg – nem kívül, hanem mindannyiunk szívében. A fény szimbólummá vált. Jelzéssé. Emelkedéssé 

És aztán a bazilika kertje…

Ahogy kiléptem, szinte beleszédültem a zöld árnyalatainak kavalkádjába. A természet nemcsak éledt, hanem ünnepelt is, virágba borult fák, illatok, színek, a tavasz túláradó életöröme. És ott szaladtak a gyerekek, mezítlábas örömmel, önfeledten a jelenben, mint akik tudják, amit mi sokszor elfelejtünk: hogy az itt és most maga a csoda.

Jó volt látni a családokat, generációk találkozását. Jó volt érezni, hogy van kivel megosztani ezeket a perceket.

Jó volt megélni, hogy egy apró gesztus, egy sütemény, egy ölelés, egy figyelmes kérdés, mennyire mély örömet képes kiváltani.

Mert ezek is nonverbális üzenetek, olyan kommunikációk, amelyek túlmutatnak a szavakon, és egyenesen a szívhez szólnak:

„Fontos vagy. Látnak. Szeretnek.”

Húsvét talán erről is szól:🔎🗒️

✓ Hogy felismerjük a fényt, bennünk és körülöttünk.

✓ Hogy emlékezzünk: az emberség hétköznapi gesztusokban születik újjá.

✓ Hogy megtapasztaljuk: a lassulás, a hála, a kapcsolódás, valódi erőforrás.

És ha el tudjuk raktározni mindezt… talán holnap, meg holnapután is másképp indul a nap.

És jó volt érezni azt a hálát is, amit néha csak ilyen alkalmakkor merünk kimondani:

Hogy van hová hazamenni.

Hogy van család, akit meg lehet látogatni.

Hogy van az otthon illata, egy anyai ölelés, egy apai tekintet, egy közös kacagás.

És van az étel íze, amiben benne van a gondoskodás, a történelem, a szeretet.

Szóval, igen a szentmise után egy családlátogatás következett. Meleg tekintetek, finom ételek, ölelések, apró történetek, amiket már százszor hallottunk, de mégis újra jól esik. Az ember szíve ilyenkor csordultig telik hálával. Van kire nézni, van kihez szólni. És ez nem magától értetődő.

Aztán a nap vége felé, a buszon hazafelé, egy meglepően erős élmény ért. Az egyik megállónál fiatalok szálltak le, de az ülésen felejtettek egy ruhadarabot. Egy utas észrevette, szólt a sofőrnek, aki megállt, kiszállt valaki, utánuk szaladt, csak azért, hogy visszaadjon valamit egy idegennek.

Egyszerű emberi gesztus.

De mégis olyan, mintha az egész busz megállt volna a szeretetért. Ismeretlen segít ismeretlennek.

Ez volt a nap egyik legszebb húsvéti igehirdetése, zavak nélkül.

Ma az emberek mintha lassabban mozogtak volna, többet mosolyogtak, mintha kicsit többet kacagtak volna, mint máskor. Talán tényleg átjárta őket valami, amit nehéz megnevezni, de mégis ott volt a levegőben.

A városra csend szállt. A nap másképp sütött. A pillangók is másképp repültek. 

A gyöngyvirág illata mintha lágyabban simult volna a bőrre, és az éppen nyíló orgonák… mintha tudták volna, hogy ma különleges nap van.

Az ember ilyenkor – talán először hosszú idő után – megáll, számot vet.

Átgondolja az életét. Elcsendesedik.

Megengedi magának a bűnbánatot, a megtisztulást, a megbocsátást, önmagának is.

És aztán valami új indul el belül.

Mint amikor egy mély lélegzettel új energiát veszünk fel, és azt mondjuk:

„Most másképp lesz.”

„Most figyelni fogok.”

„Most kapcsolódni akarok.”

És talán ez a legfontosabb üzenet:

🗣️ Hogy az ilyen pillanatok emlékeztetnek bennünket arra, kik vagyunk valójában.

És arra is, hogy ne felejtsük el ezt a lényegi önmagunkat, amikor újra beköszönt a rohanás, a hétköznapok zaja.

Mert ezek a megélések hordozzák az isteni szeretet energiáját.

És ebből az energiából – ha nem csak ünnepeken, hanem minden nap merítünk – akkor más lesz a világ körülöttünk is.

Mert mi magunk változunk meg.

És talán ez a húsvéti fény igazi titka:

Hogy nem kívülről jön, hanem belülről ragyog.

Nem csak ünnepnapra, hanem minden egyes reggelre.

Ott van a gyerekek nevetésében, a sütemény illatában, egy ölelés melegségében, a csendes összenézésben, amikor már nem kell semmit mondani.

Ott van minden szeretetmozdulatban –

és ott van benned is.

Vidd ezt a fényt magaddal.

Engedd, hogy minden napban ott legyen.

És ne feledd:

szeretni mindig ünnep.

~Az isteni szeretet és az emberi szeretet kapcsolata – egy belső párbeszéd nyomán~

🗣️ Az emberi szeretet mindig törekvő.

Mindig keres.

Mindig akar: kapcsolódni, összeforrni, megerősödni, viszonzást nyerni. Néha fél, néha kapaszkodik, néha túlságosan is feltételekhez kötött.

Az emberi szeretet néha harcol, néha visszahúzódik.

De mindig ott van mögötte egy mély vágy:

„Látsz engem? Szeretsz engem? Maradhatok?”

Az isteni szeretet nem akar semmit.

Az csak van.

Nem kérdezi, érdemled-e. Nem tartja számon a hibáidat. Nem szab feltételeket. Nem fárad el.

Az isteni szeretet jelenlét.

Olyan, mint a napfény: süt akkor is, ha behúzod a függönyt.

Ott van akkor is, ha épp nem hiszed el, hogy szerethető vagy.

És mégis…

ez a két szeretet nem különálló.

Az emberi szeretet valójában az isteni szeretet árnyéka – vagy inkább: a tükröződése.

Amikor valakit igazán, mélyen, önzetlenül szeretsz – akkor te magad válsz az isteni szeretet hordozójává.

És amikor te magad nyitsz a másik felé, egy gesztussal, egy mosollyal, egy megbocsátással, akkor Isten mutatkozik meg rajtad keresztül.

A legnagyobb misztérium pedig talán az, hogy ez az isteni szeretet ott van benned is.

Nem kell keresned. Nem kell kiérdemelned.

Csak emlékezned kell rá.

És amikor visszatalálsz hozzá. amikor nem csak másokat szeretsz, hanem magadat is ebben a fényben látod – akkor a szeretet már nem csak érzés, hanem létállapot lesz.

Egyfajta otthonosság. Egy biztos tudás, hogy bármi történjék is, sosem vagy elválasztva ettől a forrástól.

A szeretet tehát nem csak kapcsolat, hanem kapu is.

Egy kapu, amely kinyílik, amikor megérintesz valakit, vagy amikor hagyod, hogy megérintsenek.

És azon a kapun keresztül – bármilyen múlandó is a pillanat – valami örök történik.

Ez a szeretet egyszerre nagyon emberi és nagyon isteni.

Egyszerre törékeny és végtelen.

Egyszerre sír és emel.

És ha egyszer megtapasztalod, hogy milyen, amikor átárad rajtad –onnantól már nem akarsz mást, mint továbbadni.

Szeretettel Alíz 😊 

#SzabóAlízpszichológus 

#Lélekpirulák 

#hatetszikoszdmeg 

Képek forrása: egy kedves barátom 😊 

Elismerés és önreflexió.

#Lélekpirulák #belsőpárbeszéd #tavaszivihar #virágszirom #csönd #felismerés #kérdések #válaszok #elmozdulások #elismerés #pszichológia

                  

                 ~Elismerés és önreflexió~      

Mostanában egyre gyakrabban a kérdésben levés állapota segíti a legjobban az örreflexióm: 

1. Milyen elismerés lettem mára, ami korábban még sosem voltam?

2. Miféle belső igazolása vagyok most önmagamnak, ami eddig hiányzott belőlem?

3. Mi az a fajta méltánylás, megbecsülés, ami már én vagyok – pedig sokáig nem voltam?

4. Miben ismerem most fel magam, amit egykor még csak remélni sem tudtam?

5. Milyen minőség vált valóra bennem, amit korábban kívülről vártam, most pedig én lettem azzá?

6. „Mi az a jelenemben megszületett elismerés, ami nem kívülről érkezett, hanem belőlem nőtt ki?

                                  ~

Àprilisi tavasz, de a levegő decembert idéz, sálam a nyakamba bugyolálva, ujjaim a csésze melegéhez simultak, és a vadalmafa  virágai, fehéres-rózsaszínes kis emlékdarabok, cikáznak körülöttem, mint egy gondolat, ami nem hagy nyugodni:

🗣️ Létezik-e az elismerés olyan aspektusa, ami még sosem voltam eddig, de mostanra már vagyok?

Először csak megismétlem magamban. 

A szél az arcomba csap egy virágszirmot, és vele együtt az első válasz is megérkezik:

✓ Elismerés önmagam által.

Talán korábban mindig mások szemén keresztül akartam látni magam. 

A dicséreteikben kerestem a saját értékem. Most viszont... talán most először én vagyok az, aki bólint. Aki elismeri: „Jól van. Nem vagy tökéletes, de elég jó vagy. És haladsz.”

– Ez vajon azt jelenti, hogy végre kinőttem a megfelelni vágyásból? – kérdezem magamtól.

– Nem. De talán már nem az vezet, hanem én vezetek, és az csak néha próbálja visszavenni a kormányt – válaszolom halkan, a kávém fölé hajolva.

✓ Elismerés mások által, de nem a megszokott módon.

Korábban, ha elismertek, az a teljesítményemről szólt: jó jegy, jó munka, ügyes előadás.

Most viszont... emberek jönnek visszajelzésekkel, hogy „jól esett, ahogy figyeltél rám”, vagy „megnyugodtam melletted”.

– Ez már nem az, hogy „mit tettél”, hanem hogy „ki vagy”.

– Vagy legalábbis: milyen jelenlétté váltál.

És ez egészen másféle elismerés. Finomabb. Mélyebb. Nehezebb elfogadni, mert nem lehet rá hivatkozni az önéletrajzban. 

De valahol ez a legőszintébb visszajelzés.

✓ Az élet elismerése.

A szél újabb szirmot sodor az ölembe.

– Mi van, ha nem engem ismernek el, hanem én ismerek el valamit?

Elismerem, hogy az életem most itt tart.

Hogy ez a mai nap ilyen szeles és furcsa.

Hogy vannak napok, amikor semmi sem „sikerül”, és mégis: vagyok.

Ez az elismerés talán az elfogadás új szintje.

A „mégis”.

A „még mindig”.

A „már nem harcolok ellene”.

✓ Az isteni vagy kozmikus elismerés.

A szél egy pillanatra elcsendesedik. Mintha várna. Mintha most jönne a fontos.

– És mi van, ha ez az elismerés nem is tőlem jön, nem is emberektől, hanem egy nagyobb erőtől?

Hogy valami – nevezzük Univerzumnak, Istennek, Életnek – most először úgy „néz rám”, mint aki végre beérett. Mint aki végre hajlandó volt azzá válni, amivé született.

Ez az elismerés nem harsány.

Nem küld rólam oklevelet.

Csak csendben kibontja körülöttem a vadalmafa virágait, és azt mondja:

– Már itt vagy. Már vagy.

✓ A gyermeki énem elismerése.

Aztán eszembe jut valami egészen váratlan.

A kislány, aki voltam.

A kamasz, aki félt, hogy sose lesz elég.

A huszonéves, aki kereste a helyét.

És most... talán először ők is elismernek.

Bólintanak a múltból.

– Nem gondoltuk, hogy pont így, de... megcsináltad. Élsz.

És ez elég.

A gondolat megszületett. Én már vagyok.

Nem cím. Nem címke.

Egy jelenlét, egy érzet, egy belső mozdulat.

És miközben a szél újabb szirommal ajándékoz meg, rájövök:

az igazi elismerés az, amikor már nem kell elismerést keresni.

Amikor nem kérdezem, hogy „ki vagyok én”, hanem megélem azt, aki most vagyok.

És az még sosem voltam.

És az mostanra már vagyok.

✓ A testem elismerése, végre nem csak funkció.

– És a tested? Mikor ismerted el úgy igazán?

– Hmm… Talán amikor először nem azt néztem, mi rossz rajta, hanem hogy hordoz engem.

– Hogy kibírt velem minden vihart.

– Hogy volt, hogy haragudtam rá, fájt, cserbenhagyott – de még mindig itt van.

– Igen. Talán most először nézek rá úgy, mint partnerre, nem mint ellenségre.

– Ez elismerés?

– Inkább hála. De annak is van egy elismerő mozdulata.

✓ Az idő, mint elismerés.

– Azt mondják, idővel minden megérik.

– És ha én most vagyok „érett”?

– Vagyis az idő most ismer el – hogy idáig eljutottál.

– Vagy én ismerem el az időt – hogy bár lassan haladt, mégis hűséges volt.

– Olyan ez, mint egy növény: nem kiabál, nem sürget – csak nő.

– És most már vagyok. Akkor is, ha nem látványosan.

✓ A csend elismerése.

– Régen féltem a csendtől.

– Most pedig már keresem.

– Mert a csendben nem kell bizonyítani.

– Ott vagyok én. Néma, de jelenlévő.

– Talán az elismerés is csend lett bennem. Már nem harsány taps. Csak... nyugalom.

– Az is egy elismerés, ha nem hiányzom saját magam mellől.

✓ Az elengedés elismerése.

– Talán az is elismerés, ha már nem akarok mindent megtartani.

– Ha valakit elengedek úgy, hogy közben nem csökken az értéke bennem.

– Vagy ha álmot eresztek el, és nem érzem, hogy vesztes lennék.

– Az elengedés... mint a szél. Lefújja a felesleget. Meghagyja az igazat.

– Akkor az elismerés néha az, amit már nem szorítok.

✓ Az árnyékaim elismerése.

– És mi van azzal a részemmel, amit sokáig szégyelltem?

– Amit rejtegettem?

– Amit megtagadtam?

– Ha most már képes vagyok nevén nevezni...

– Ha látom, hogy nem elrontott változatom, hanem a történetem része...

– Akkor ez is elismerés.

– A sötét is hozzám tartozik, nem csak a fény.

Olyan ez, mintha a szél most egymás után sodorná elém ezeket a témákat, néha szelíden, néha viharosan. Jöjjenek sorban.

✓ A gyógyulás elismerése

– Mikor gyógyultam meg?

– Amikor már nem fájt, vagy amikor már nem haragudtam, hogy fájt?

– Amikor el tudtam mondani, mi történt – és már nem remegtem bele?

– Talán a gyógyulás nem esemény, hanem döntés.

– Vagy állapot. Vagy a sebhelyem elfogadása, mint egy új rajz a bőrömön.

– És amikor már nem kell, hogy más is lássa a gyógyulásom, csak én…

– …akkor végre el is ismerem.

✓ A baráti kapcsolatok változása

– A barátság is változik?

– Minden változik. Néha ő tűnik el, néha én nem vagyok már ugyanaz.

– És mikor ismerem el, hogy egy kapcsolat már nem épít?

– Amikor már több bennem a magyarázkodás, mint a nevetés.

– De volt idő, amikor a nevem hallatán mosolygott. Ez elég volt.

– Akkor az emlékét is elismerhetem.

– Nem haragból, nem fájdalomból. Csak úgy: köszönetből.

✓ A szülőkkel való kapcsolat elismerése

– Hányszor próbáltam más szülőket kívánni?

– Vagy ugyanazokat, csak... jobban.

– De mikor tudom elismerni őket?

– Talán amikor nem elfelejtem a hibáikat, hanem értem őket.

– És ha már nem a gyermek néz rájuk – hanem a felnőtt én, aki látja:

– Ők is csak tanultak. Épp rajtam.

– Ez fájhat. De mégis: ez is elismerés.

✓ A tágabb családdal való kapcsolat

– És a család, amit nem választottam, de kaptam?

– Ott is vannak sebek, árnyékok, hallgatások.

– Néha a genetika adja, néha a közös trauma.

– De mi van, ha most már én vagyok a „tudatos ág”?

– Ha én töröm meg a mintát, én tanulok másképp szeretni?

– Akkor az is elismerés, hogy nem tagadom le őket – csak már nem másolom őket.

✓ A hivatás és szerepünk benne

– Mit jelent a hivatásban elismerés lenni?

– Talán amikor nem címek, sikerek, visszajelzések tartanak meg, hanem az a belső érzés:

– Ezt akkor is csinálnám, ha senki sem nézné.

– Vagy talán: ezt már nem csinálnám úgy, ahogy eddig.

– Az elismerés az is, amikor elhagyok egy szerepet, ami nem én vagyok többé.

– A tiszta jelenlét néha hangosabb, mint egy teljes önéletrajz.

✓ A nőiesség és azonosulás

– Mit jelent ma nőnek lenni bennem?

– Már nem a külső képek, nem elvárások, nem definíciók.

– Nőnek lenni most: tér, befogadás, kreativitás.

– De néha erő, néha csend. Néha harag is.

– A nőiség elismerése bennem az, amikor már nem akarom megfejteni –

– csak megengedem, hogy legyen. Úgy, ahogy vagyok.

✓ Az anyaság (és annak elmaradása)

– És ha nem lettem anya?

– Vagy nem úgy, ahogy terveztem?

– Akkor kevésbé vagyok nő? Kevésbé vagyok teljes?

– Talán az elismerés az, ha látom:

– Anyává válhatok más formában is. Gondoskodásban, figyelemben, elfogadásban.

– És hogy nem a hiány határoz meg – hanem az, amivé válni tudok a hiányon keresztül.

– Ez mély béke. Nem pótlás, hanem átlényegülés.

✓ A szexualitás megélése

– A testem vágyik. Néha fél. Néha túl sok, máskor túl kevés.

– De mikor ismerem el igazán?

– Amikor nem valaki kedvéért élem meg, hanem vele együtt.

– Vagy amikor nem kell megfelelnie semmi sablonnak.

– A szexualitásom elismerése az, amikor rájövök:

– nem tárgy vagyok, hanem jelenlét.

– És ez a jelenlét szent. Akkor is, ha szenvedélyes. Akkor is, ha csendes.

✓ A spiritualitás és a Felsőbbhöz való viszony

– És ki vagyok én Isten szemében?

– Amikor nem könyörgések, nem félelmek, nem bűnök visznek hozzá – hanem kíváncsiság.

– Vagy hála.

– Talán az igazi elismerés az, amikor nem felfelé nézek rá, hanem befelé.

– Mert ott van. Mindig is ott volt.

– És akkor már nem kell koldulni a kegyelmet 

– csak felismerni: én is az vagyok.

              A széllel:

A szél még mindig fúj. Most épp hideg és szúrós. A csészém kiürült.

De valami megtelt.

Talán épp én.

És ez az újfajta elismerés, amit nem más ad, nem dicsőség hoz, nem siker kényszerít ki,

ez valahogy én lettem.

Nem azért, mert megérkeztem.

Hanem mert már nem keresem, hogy „ki kéne még lennem”.

Hanem felismerem:

ki vagyok most és ez már elég ahhoz, hogy elismerjem önmagam.

Most következzen egyfajta visszabontás a rétegekből, amelyek a végső felismeréshez vezetnek majd.

A korábbi kiinduló mondatom, miszerint 

Létezik-e az elismerés olyan aspektusa, ami még sosem voltam eddig, de mostanra már vagyok?

– átfogalmazható egy olyan kérdésformába, ami egyszerre költői és irányt mutató, és amely mentén a különböző aspektusok feltárhatók.

Íme az új kiinduló kérdés:

Mi az, amivé váltam, de még sosem láttam magamban elismerésként?

(vagy: Miben vagyok most már több, amit eddig nem ismertem el magamban?)

Most ehhez kapcsolódóan minden aspektushoz kapcsolok egy rövid, irányt mutató kérdést, amely segít feltárni annak az „új elismerésnek” a rétegét:

✓ Gyógyulás

– Mikor kezdtem el nem a sebemmel, hanem a gyógyulásommal azonosítani magam?

✓ Baráti kapcsolatok

– Mikor lettem az az ember, aki nem mindenáron akarja megtartani azt, ami már nem tart meg engem?

✓ Szülőkkel való kapcsolat

– Mikor váltam azzá, aki a szülők hibáiban már nem bűnbakot, hanem emberit lát?

✓ Tágabb család

– Mikor lettem az, aki képes új mintát építeni, anélkül hogy szégyellné, honnan jött?

✓ Hivatás

– Mikor ismertem fel, hogy nem csak csinálom, hanem vagyok a hivatásom?

✓ Nőiesség

– Mikor éreztem először, hogy a nőiségem nem forma, hanem jelenlét?

✓ Anyaság (vagy annak hiánya)

– Mikor kezdtem el anyai minőségeket élni, akár gyermek nélkül is?

✓ Szexualitás

– Mikor vált a testem nem mások tükrévé, hanem saját önismeretem szentélyévé?

✓ Spiritualitás

– Mikor éreztem először, hogy az isteni nem kívül van, hanem már bennem lakozik?

Szóval:

Ahogy sorra válaszolunk ezekre a kérdésekre, úgy kezd el kirajzolódni az a valaki, aki mindig is ott volt bennünk – csak eddig nem ismertük el. 

Az új elismerések nem kívülről érkeznek. Csak végre felismertük őket, mint szélben táncoló virágszirmokat, amik nem estek le – csak ráeszméltek, hogy már rég a fán voltak.

Szeretettel Alíz 😊 

#SzabóAlízpszichológus 

#Lélekpirulák 

#hatetszikoszdmeg 

Képek forrása: Pinterestről 

~A két ajtó mögött~(- Mire éhezik a ma embere?- A szeretetre és az értelemre).

#Lélekpirulák #pszichológia #amikorarobotfelébred #élnitanulni#robotüzemmód #beledermed#belsőkiüresedés #álomvilág #szeretet #értelem #álom #kétajtó #kétalternatívvilág #szeretet #belsővilág #belsőkiüresedés #emberiszükséglet #kiüresedés #érzelmek#öröm #fájdalom #tompaüresség #cél #irány #szív #küzdelemamotivációval #kapcsolatinehézségek #melegség #kapcsolódás #logika #dilemma #felébredés #változás #filozofikus #humor #gépieshétköznapok #gyerekek #emlékkép #szimbolikusölelés #érték #kíváncsi #hajtóerő #iránytű #túlélésistratégia #harmónia #újrakezdés

🔎🗒️         - Mire éhezik a ma embere? 

                  - A szeretetre és az értelemre.

Ajánló 👇 

🗣️ Ezt a történetemet azoknak ajánlom, akik néha úgy érzik, csak túlélnek a mindennapokban, és keresik újra az életük értelmét és melegségét. Mindenkinek, aki emlékeztetőre vágyik arra nézve, hogy a szeretet és az értelem egyszerre képesek felébreszteni minket a robotüzemmódból.

                    ~A két ajtó mögött~

– novella, 1. rész

✓ A most... 

Anna már nem emlékezett arra, mikor vált robottá.

Talán valamikor a harmincas évei közepén, amikor egyre több volt a tennivaló, mint az élmény. Vagy még korábban, amikor először érezte úgy, hogy elfogyott belőle az „akarás”. Már nem akart semmit. Csak... működni. Mint egy megbízható gép.

Talán akkor, amikor az első "fontos határidő" után jött egy második, majd egy harmadik, aztán végül már csak határidők voltak, napok nem. Vagy talán akkor, amikor utoljára sírt egy filmet nézve, és azt érezte, ott bent mégiscsak volt valami. Mostanra csak a ping pong maradt, a monitor világítása, és az automatizált mosoly, ami úgy simult rá az arcára, mint egy túl szoros arcmaszk.

Minden reggel 6:22-kor kelt. Nem azért, mert ezt szerette volna, hanem mert így maradt idő meginni a keserű, erősre főzött kávét tejjel, egyedül a konyhában, miközben bámulta a szemközti ház zöld redőnyét. Valamiért mindig ugyanazt nézte. Talán mert semmi nem változott rajta. Legalább az állandó.

A munkahelye – egy kis központ, ahol gyerekekkel foglalkozott, akik a mindennapok kérdéseivel, aggodalmaival és szorongásaival jöttek hozzá – ez volt az egyetlen rés az élettelen működés páncélján.

Mert a gyerekekkel valami mindig megmozdult benne.Ott nem kellett gondolkodni, nem kellett „megoldani” – csak jelen lenni. Figyelni a nagy szemekre, a félmondatok mögé hallani, és érezni. Az empátia valahogy automatikusan működött bennük és benne. Mint egy titkos kapu a szívéhez. Az ajtó, amit ő már régen bezárt – nekik mindig nyitva maradt.

De mi volt a többi idő? Gépies mozdulatok, látszatválaszok, kötelező mosolyok. 

A barátokkal való beszélgetések is csak letudott penzumok voltak:

„Na, mesélj, mi van veled?”

„Hát, tudod... semmi extra.”

És ez így is volt. Semmi extra. Semmi mély, semmi fájó, semmi szép.

Odabent viszont valami egyre sűrűbbé vált. Mint egy túlfőzött puding, ami szét akart csúszni, de még tartotta magát. Néha, egy-egy üresen meredő pillanatban, azt érezte, tele van. Zsigerig telítve az élettel, annak minden "túl sokjával" – a meg nem beszélt beszélgetésekkel, az el nem sírt könnyeivel, a kimondatlan szeretetvágyával. Máskor viszont… semmi. Üresség. Olyan, mint mikor már a saját hangodat sem hallod vissza.

Egyik este, amikor a zuhany alatt állt, és nézte, ahogy a vízcseppek aláhullnak, furcsa gondolat hasított belé:

„Mi lenne, ha most egyszerűen csak itt maradnék? Nem történne semmi. Elmaradnék...”

Másnap reggel viszont valami változott.

A kávé keserűbb lett. A redőny zöldje fakóbb. És amikor elindult dolgozni a megszokott kollégáival, ő a kocsi hátsó ülésén elaludt.

Vagy legalábbis azt hitte. Mert ami következett, az nem lehetett valóság.

Valami furcsa történt. A szeme lecsukódott, és mire kinyitotta, nem volt autó, nem voltak kollégák, nem volt zaj.

✓ Szeretet és értelem – minden más csak zaj

Csak egy fehér tér volt körülötte. És előtte... két ajtó.

Az egyik sötétkék, rajta ez állt:

„Ahol szeretsz, és szeretnek.”

A másik világosszürke volt, rajta felirat:

„Ahol minden értelmes, amit teszel.”

Anna körbenézett. Sehol senki. Se gyerek, se gondolat, se telefon.

Csak ő. És a két ajtó.

És a mély, súlytalan csend, amit nem tudott eldönteni, félelmetes-e vagy felszabadító.

 – novella, 2. rész: A szeretet ajtaja

Anna megállt a két ajtó előtt. Nem gondolkodott. Nem listázott pro és kontra érveket, nem latolgatta, hogy melyik vezetne „előrébb”.

Egyszerűen csak elindult.

A sötétkék ajtó felé.

Ahogy a kilincsre tette a kezét, egy apró áramütésszerű bizsergés futott végig a karján. Nem fájt – inkább olyan volt, mint amikor valami régit megérintesz, ami mégis nagyon ismerős.

Aztán átlépett.

Az első dolog, amit érzett: meleg. Nem fizikai hőmérséklet, inkább... belső melegség. Mintha belül, a mellkasában gyújtottak volna egy kis mécsest.

A tér, ahová belépett, nem volt sem modern, sem futurisztikus. Inkább emlékeztetett egy régi nagymamai nappalira. Vastag függönyök, régi fotók a falon, régi játékok a polcon. Az ablakban vadalmaág, virágba borulva.

És a levegőben – illat. Valami puha, édes, biztonságos illat.

„Anyaillat?” – villant át Anna agyán. Aztán elszégyellte magát. Már rég nem érzett ilyet. De most mégis itt volt.

– Anna. – szólalt meg egy hang a semmiből.

Nem ijesztő volt. Inkább olyan, mintha valaki a hátad mögül mosolyogva a neveden szólítana, akit mindig is ismertél, csak épp elfelejtetted.

Megfordult. A szoba közepén egy tükör állt. Nem modern, nem szép – egyszerű, régi tükör.

Anna belenézett.

De nem magát látta.

Hanem egy kislányt.

Hat év körüli. Vékony copf, kék virágos ruha, térdig kopott harisnya.

Ült egy asztalnál, rajzolt. És nevetett.

Aztán hirtelen felnézett – egyenesen Annára. És megszólalt:

– Te elfelejtettél szeretni. És elfelejtetted, hogy szerethető vagy.

Anna nem tudott válaszolni. Csak nézte a lányt, akinek a tekintetében ott volt valami, ami belőle már rég eltűnt: nyitottság. Bizalom. Játékosság.

Aztán hirtelen ott termett egy másik alak is a tükör mögött. Egy kamaszlány – ő is Anna. Hosszú hajtincsei mögül figyelte őt.

– Tudod, én akkor döntöttem úgy, hogy nem mutatom ki, ha hiányzik valaki – mondta halkan. – Mert ciki volt. Mert fájt. Te meg szépen hozzászoktál. És most már el is hiszed, hogy nem hiányzik senki.

Anna csak állt. A tükörből most már többféle „ő” nézett vissza: a kislány, a kamasz, egy huszonéves, egy fáradt harmincas, és ő maga.

És mindegyik szomjas volt. Szeretetre. Kapcsolódásra. Érintésre. Elfogadásra.

Aztán megjelent egy újabb alak.

Egy kisfiú. Már nem ő volt. Egy másik alak.

Leült a földre, a térdére tette az állát, és csak annyit mondott:

– Te mindig tudtál szeretni. Másokat. Minket, gyerekeket. Magadat is szeretheted. Azt is szabad.

Anna zokogni kezdett. De nem hangosan.

Olyan csendes, tiszta, megkönnyebbült sírás volt ez, amit nem lehet tanítani – csak engedni.

Anna térdén ülve nézte a gyereket, aki épp akkor szólította meg őt. A könnyei elapadtak, de belül valami új született – egyfajta csendes emlékezés. És ekkor felvillant egy régi jelenet.

Egy kisfiúval ült szemben egy délelőtti beszélgetésen. A fiú zárkózott volt, a szemét kerülte. Anna óvatosan kérdezgette, egyszerű szavakkal, semmit nem siettettet. Végül a fiú kimondott valamit, amit addig senkinek.

És Anna válaszolt neki – ösztönből, szívből. Csak mondta, amit akkor igaznak érzett. A fiú halkan bólintott, aztán hosszú idő után először mosolygott.

Anna akkor úgy érezte, hogy egy pillanatra valamit megnyitott benne.

De most, innen visszanézve, azt is megérezte: ő is töltődött. Nemcsak adta a tanácsot – kapott is. Egy mély emberi pillanatot. A hitet, hogy ő is fontos valakinek.

✓ Ölelések órarend nélkül

Egy másik emlék is felbukkant.

Tél volt, odakint havazott, az épületben már csendesedtek a zajok. A foglalkozások véget értek. Anna épp a táskáját pakolta, amikor hirtelen egy kis csapat gyerek rohant felé.

Nem szóltak semmit. Csak odaugrottak és megölelték.

Egyszerre, minden irányból.

Mint egy kis, meleg takaró.

Az egyikük azt suttogta:

– Tudod, olyan jó, hogy te vagy.

A szeretetnek ez volt a legtisztább, legőszintébb megnyilvánulása. Nem kellett szavakba önteni. Nem kellett megfelelni. Csak ott lenni. Egyszerűen csak lenni valaki számára.

Anna most, a tükör előtt állva, mintha újra érezte volna azoknak az öleléseknek a nyomát a vállán.

És ez a gondolat átsuhant rajta:

„Lehet, hogy nem is vagyok annyira üres, mint hittem. Lehet, hogy tele vagyok szeretettel. Csak elfelejtettem hozzáférni.”

A tükör alakjai lassan elmosódtak. A szoba elcsendesedett.

És az ajtó mögött, amin belépett, újra megjelent a fény.

Anna visszanézett. Egy utolsó pillantást vetett a térre.

Aztán kilépett.

A folyosóra visszatérve a másik ajtó már nyitva várta.

– novella, 3. rész: Az értelem világa

A második ajtó nehézkesen nyílt. Nem nyikorgott, nem recsegett – de épp ez volt a furcsa. Mintha már rég nem mozdították volna meg. Anna belépett az ajtón. Ez a tér teljesen más volt. Nem volt meleg, sem hívogató. Inkább letisztult, kissé hideg, de rendezett.

Mint egy könyvtár, ahol a polcokon nem könyvek sorakoznak, hanem diplomák, kurzusok, jegyzetek és oklevelek, egy kopott napló, amiben gyerekkori vágyai és kérdései szerepelnek.

Egy másik falon poszterek lógtak: „Fejlődj minden nap!” „A cél motivál, a haladás inspirál!”

Anna döbbenten nézett körül. Minden ismerős volt – és mégis idegen. Egyszerre érzett büszkeséget és… ürességet.

– Ezek mind az enyémek? – kérdezte maga elé.

Anna elmosolyodott. Ismerős volt ez a világ.

Mert az értelem sokáig a legbiztosabb kapaszkodója volt.

Amióta csak az eszét tudta, mindig tanult valamit. Már gyerekként is a „Miért?” kérdés volt a kedvence.

Felnőttként meg az „És hogyan lehet ezt még jobban csinálni?”

A tanulás menedék volt.

Egy struktúra, ahol világos szabályok voltak.

Beiratkozni, végigcsinálni, levizsgázni.

Egy újabb kis pecsét a lélek bizonyítványára.

Először a főiskola, majd egy egyetem, mesteri képzés, aztán egy másik. Közben tanfolyamok, tréningek, szemináriumok, képesítések.

Mindig volt egy új cél.

Mindig volt egy új „akkor leszek igazán jó, ha…” kezdetű mondat.

És ekkor villant be az érzés. Az a nap, amikor megszerezte az utolsó diplomáját. A kollégák pezsgőt bontottak, gratuláltak, ő mosolygott. De belül... mintha valami véget ért volna.

És eljött az a pont, amikor már nem volt több cél.

Vagyis volt, de… valahogy egyik sem érdekelt.

Mintha az összes téma, minden színes kis kurzuscím szürkévé fakult volna.

Nem azért, mert nem volt értelme. Hanem mert az értelmet elveszítette benne.

A kíváncsiság már nem volt jelen. A hajtás maradt.

És vele együtt megérkezett a fáradtság.

Nem a testi fáradtság – azt pihenéssel lehet orvosolni.

Ez mélyebb volt.

Ez az a fajta kimerültség, amikor már reggel is csak a nap végét várod.

Amikor nem érdekel, milyen nap van, mert egyik sem visz sehova.

Anna végigsétált a térben. A polcokon sorakozó oklevelek közül néhány elkezdett leperegni a falról.

Nem mintha értéktelenek lettek volna.

Csak… nem volt már hová akasztani őket.

Leült egy padra, ami úgy tűnt, mintha csak rá várt volna.

– Mi értelme volt ennek az egésznek, ha most itt ülök, és semmihez nincs kedvem? – kérdezte ki sem mondva.

A térben halk zene szólalt meg. Egy hangtalan dallam. És ekkor valami megmozdult.

Egy régi emlék.

Egy pillanat, amikor egy foglalkozáson egy gyerek kérdezett tőle valamit. Valami egészen váratlant.

Nem volt rá tankönyvi válasz.

Anna ott helyben rakta össze a gondolatokat, abból, amit élt, tanult, érzett.

A gyerek válaszképp csak ennyit mondott:

– Most már értem.

Az értelem ott volt. Nem az oklevélben. Hanem a másik ember tekintetében.

Talán nem az volt a baj, hogy tanult,hanem az, hogy a tudását nem kérdésre adta, hanem célként kergette.

> Ekkor értette meg:

Talán nem az volt a baj, hogy mindig tanult. Hanem az, hogy nem azért tanult, mert kérdései voltak – hanem mert elvárásai. Hajtották a célok, az elérendő címek, a bűvös papírok. De amikor már minden cél kipipálva volt, nem maradt kérdés. És ahol nincs kérdés – ott nincs kíváncsiság. És ahol nincs kíváncsiság – ott a tanulás is értelmét veszti.

Nem maga a tanulás volt a probléma, hanem annak belső motivációja és iránya. 

A célorientáltság elnyomta a kíváncsiságot és az életre vonatkozó valódi kérdéseket. Ezért is érezte magát kimerültnek és irányt vesztettnek.

És mintha csak e gondolatra válaszul történt volna, az egyik polc mögött megrezdült egy papírlap. Anna odalépett. Egy gyerekrajz volt az: ő, egy kisfiúval egy padon ülve, beszélgetnek. Aláírva: „Anna néninek, aki segített megérteni, hogy nem baj, ha más vagyok.”

Aztán még egy papír: egy kislány sorai, Anna néninek akinek tanácsától békültek ki a szüleim. 

Egy fiatal fiú, akiből pszichológus lett, mert Anna hitt benne.

És egyszer csak a könyvtár élettel telt meg. A szürke papírdiplomák mögött értelmes, valóságos nyomok kezdtek kirajzolódni. Az értelmének valódi gyümölcsei: nem a megszerzett tudás, hanem az általa megérintett sorsok.

Lassan a tér átalakult. A rideg könyvtár helyett most egy kis, világos térben volt, ahol egy nagy üres vászon állt előtte.

És valaki ezt mondta, halk hangon, talán az emlékeiből:

– Most már nem kell új célt kitűzni. Csak megélni, amit eddig megtanultál. És kíváncsinak maradni, de nem mások elvárásaira – hanem magadra.

Anna felsóhajtott. Nem kell mindig új csúcs.

Néha elég csak új szemmel nézni a völgyet.

Anna lassan becsukta az értelem kapuját. 

A szoba csendje mintha más minőségű lett volna. Már nem volt nyomasztó, csak teli – emlékekkel, gondolatokkal, érzésekkel.

Ahogy megfordult, újra ott állt előtte a két ajtó. Már nem félelmetesek voltak, hanem ismerősek. A víz újra csordogált a padlón, a tükör most már nem fekete volt, hanem áttetsző, csillogó. Anna belekukkantott – és először nem egy robotarcot látott benne, hanem egy élő arcot. Fáradtat, karikásat, de élőt. Az ő arcát.

De ekkor valami különös történt.

A padló hirtelen megmozdult. A két ajtó közti fal leomlott. A szeretet és az értelem világa összeolvadt. Nem két külön birodalom voltak már, hanem egy tér – ahol a könyvek illata keveredett a gyerekkacajjal, ahol a bölcsesség a játékban lakott, és az ölelés a megértés szavát súgta.

✓ Az ajtó, amit nem kerestél Avagy a nap, amikor visszatértem önmagamhoz

Egy új ajtó jelent meg ott, ahol eddig nem volt semmi. Felette egy szó:

„Most.”

Anna lassan odalépett. Az ajtó mögött vakító fény. Nem tudta, mi van odaát. De a szíve most először nem szorított, hanem dobbant.

Nem a múltba nézett, és nem a jövőbe. Hanem végre először a jelenbe.

És abban a pillanatban, amikor belépett a fénybe – felébredt.

A szobája csendes volt. Kint reggel lett. 

A világ mit sem változott – de ő már igen. 

A robotpilóta helyett most ő ült a vezérlőben. És bár nem tudta még pontosan, hogyan tovább, de azt igen, miért.

Felállt, nyújtózott, és csendesen ennyit mondott:

– Szeretni. Kérdezni. Élni. Kezdem újra. De most már belülről.

És te?

Mikor öleltél meg valakit utoljára csak úgy, minden cél nélkül?

Mikor kérdeztél úgy, hogy nem vártál választ, csak figyeltél?

Mikor csináltál valamit csak azért, mert belülről jött, nem mert „kellett”?

Talán ma van az a nap, amikor te is benyitsz a saját ajtódon.

Szeretettel Alíz 😊 

#SzabóAlízpszichológus 

#Lélekpirulák 

#hatetszikoszdmeg 

Képek forrása: Pinterestről