Vajon néha éppen az akadályoz minket a boldogságban, amiről azt hisszük, hogy elvezet hozzá?

#akarásenergiája #ellenállás #elengedés #boldogság #célok 

Vajon néha éppen az akadályoz minket a boldogságban, amiről azt hisszük, hogy elvezet hozzá?

Az önelfogadás és a változás jól megfér egymás mellett, a mélyebb belső mintázatok átalakulásához pedig gyakran időre van szükség. 

Nem kell lemondanunk arról, akik lenni szeretnénk, de nem szükséges közben elutasítanunk azt sem, akik ma vagyunk.

Miközben folyamatosan valami felé igyekszünk, észrevétlenül elveszíthetjük a kapcsolatot azzal, akik éppen most vagyunk. 

~Lélekpirulák~

Szabó Alíz pszichológus

Képek forrása: Pinterestről 

Vajon néha éppen az akadályoz minket a boldogságban, amiről azt hisszük, hogy elvezet hozzá?

#akarásenergiája #ellenállás #elengedés #boldogság #célok 

Vajon néha éppen az akadályoz minket a boldogságban, amiről azt hisszük, hogy elvezet hozzá?

Amikor van egy célunk, és pontosan tudjuk, merre tartunk, megszületik bennünk az akarás energiája. Elindulunk, teszünk érte, küzdünk, haladunk. Aztán egyszer csak elérjük, amire annyira vágytunk… és mielőtt igazán megélhetnénk az örömöt, máris megjelenik a következő cél. Az újabb vágy, az újabb mérföldkő, az újabb „majd akkor leszek igazán boldog, ha…”.

És így, szinte észrevétlenül, az akarás válik életünk állandó kísérőjévé.

De vajon mi történik velünk közben?

Minél pontosabban tudjuk, mit szeretnénk elérni, annál határozottabban rajzolódik ki bennünk az is, amit mindenáron el akarunk kerülni. Nemcsak vágyunk valamire, hanem félünk attól is, hogy nem sikerül. Nemcsak szeretnénk valamilyenné válni, hanem küzdünk az ellen is, amilyennek most látjuk magunkat.

Így az akarás mellé lassan felsorakozik az ellenállás.

Akarjuk, hogy valami megtörténjen, miközben rettegünk attól, hogy nem fog. Szeretnénk megváltozni, miközben nehezen viseljük azt, akik jelenleg vagyunk.

Ez a belső feszültség pedig sokszor többet vesz el belőlünk, mint amennyit a céljaink megvalósítása adni képes.

Hiszen miközben folyamatosan a következő lépésre koncentrálunk, egyre kevésbé vagyunk jelen abban, ahol éppen tartunk. Elfelejtünk kapcsolódni önmagunkhoz. Ahhoz az énünkhöz, amely nem a teljesítményünktől, az eredményeinktől vagy mások elismerésétől válik értékessé.

Gondoljunk csak bele: hányszor próbáljuk meg kijavítani, átformálni vagy meghaladni önmagunkat? Hányszor érezzük azt, hogy majd akkor leszünk rendben, ha magabiztosabbak, sikeresebbek, türelmesebbek, bátrabbak vagy éppen szerethetőbbek leszünk?

Mintha az életünk egy soha véget nem érő önfejlesztési projekt lenne, amelyben a jelenlegi önmagunk mindig csak egy átmeneti, javításra szoruló állapot.

Pedig a fejlődés vágya és önmagunk elfogadása nem egymás ellenségei. Nem kell lemondanunk a céljainkról, és nem kell feladnunk azt, amire vágyunk. De talán érdemes megvizsgálnunk, milyen belső állapotból indulunk el feléjük.

Azért szeretnék változni, mert kíváncsi vagyok arra, mi minden rejlik még bennem? Vagy azért, mert úgy érzem, a mostani önmagam nem elég jó?

Azért dolgozom egy célért, mert fontos nekem? Vagy azért, mert csak a sikerem után engedném meg magamnak, hogy végre elégedett legyek?

Egyáltalán nem mindegy.

Van valami különös abban, ahogyan a természet működik. A fa nem próbál másik fajjá válni ahhoz, hogy értékes legyen. Nem sürgeti a tavaszt, és nem szégyelli a télben a leveleit. A maga ritmusában növekszik, miközben nem szűnik meg annak lenni, ami.

Mi, emberek viszont gyakran annyira belefeledkezünk abba, amivé válni szeretnénk, hogy közben elfelejtjük megélni azt, akik vagyunk.

Talán éppen ezért lenne fontos időnként megállnunk. Nem azért, hogy feladjuk az utunkat, hanem azért, hogy újra kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal.

Hogy feltegyük magunknak a kérdést:

Hol van most az életemben az a terület, ahol már nem a célomért teszek, hanem görcsösen küzdök valami ellen?

Mit próbálok mindenáron megváltoztatni? Mit nem vagyok hajlandó elfogadni? Mi az, amit annyira szeretnék elérni, hogy közben már a jelenemet is feláldozom érte?

És vajon készen állok-e egy kicsit lazítani a szorításon?

Mert az elengedés nem feltétlenül azt jelenti, hogy többé nem vágyunk valamire. Néha csupán azt jelenti, hogy nem tesszük függővé tőle a saját békénket.

Persze vannak dolgok, amelyeket könnyebb elengedni, és vannak olyanok, amelyekhez újra meg újra visszatérünk. Egy felismerés önmagában nem mindig old fel egy mélyen gyökerező belső feszültséget. Néha időre, türelemre és sok apró újrakezdésre van szükségünk ahhoz, hogy a görcsös ragaszkodásból lassan bizalom, az ellenállásból pedig elfogadás szülessen.

És talán éppen itt kezdődik valami igazán fontos.

Nem akkor, amikor már mindent elértünk vagy, amikor végre tökéletessé formáltuk magunkat. Inkább abban a pillanatban, amikor már nem kell folyamatosan harcolnunk a jelenlegi önmagunk ellen ahhoz, hogy elindulhassunk a vágyott jövő felé.

Mert az élet nem csupán arról szól, hogy kivé szeretnénk válni. Hanem arról is, hogy képesek vagyunk-e közben elfogadni és megélni azt az embert, akik már most vagyunk.

Talán nem mindig újabb célra van szükségünk. Néha csak arra, hogy megérkezzünk ahhoz, amit már elértünk. Hogy ne csak rohanjunk a boldogság felé, hanem észrevegyük azokat a pillanatokat is, amelyekben már most ott lehet.

A kérdés tehát nem csupán az, hogy merre tartasz. Hanem az is: tudsz-e jól lenni önmagaddal útközben? 

~Lélekpirulák~

Szabó Alíz pszichológus 

Képek forrása: Pinterestről 

Vajon kudarc, ha nem mész végig az úton?

#önismeret #személyiségfejlesztés #határaink #lelkiegészség #bátorság #kitartás #tudatosság

Vajon kudarc, ha nem mész végig az úton?

A napokban a hegyekben túráztam. Egy olyan szakaszon kellett haladnunk, ahol a szakadék szélén, láncokba kapaszkodva, sáros, vizes, falevelekkel borított, csúszós talajon próbáltunk előrejutni.

A cipőm talpa nem igazán volt alkalmas erre a terepre. Minden lépés bizonytalannak tűnt. A gerinc problémáim sem segítettek a dolgon egyáltalán. És bár a túra háromnegyedét már teljesítettem, egy ponton megszólalt bennem valami:

Én innen nem megyek tovább.

Ott álltam, és mérlegelnem kellett: folytatom a csoporttal, vagy megállok, esetleg visszafordulok?

És ekkor eszembe jutott valami, ami messze túlmutatott ezen a túrán.

Vajon tényleg kudarc, ha nem csinálunk végig valamit, amibe belekezdtünk?

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az erő a kitartásban rejlik. Hogy aki feladja, az gyenge. Hogy ha már elindultunk, végig is kell mennünk. Hiszen annyi energiát fektettünk bele, annyit küzdöttünk érte, és már olyan közel vagyunk a célhoz!

De mi van akkor, ha éppen a folytatás lenne a felelőtlenség?

Nem minden akadály arra hív, hogy legyőzzük. Van, amelyik arra tanít, hogy felismerjük a határainkat.

Persze nem mindegy, miért állunk meg.

Néha a félelem beszél belőlünk. A bizonytalanság, a kudarctól való szorongás, a régi tapasztalataink vagy azok a belső sémák, amelyek újra és újra azt súgják: „Ez neked úgysem fog menni.”

Máskor viszont a józan mérlegelés jelez. Felismerjük, hogy a körülmények megváltoztak, nincs meg a megfelelő felkészültségünk, vagy a továbblépés már aránytalan kockázattal járna.

A kettő nem ugyanaz.

Az önismeret egyik fontos kérdése éppen az, hogy meg tudjuk-e különböztetni a félelmet, amelyet érdemes meghaladnunk, attól a jelzéstől, amelyre érdemes hallgatnunk.

Mert igen, néha le kell győznünk önmagunkat. Ki kell lépnünk a komfortzónánkból, és meg kell tennünk azt a lépést, amelytől félünk.

De nem mindenáron.

A bátorság nem mindig azt jelenti, hogy továbbmész. Néha azt, hogy mersz megállni, miközben tudod, hogy mások talán nem értenek majd egyet a döntéseddel.

És itt jön az igazán nehéz rész.

Tudunk-e békében lenni önmagunkkal egy olyan döntés után, amelyet mások kudarcnak láthatnak?

Ha senki nem figyelne, ha nem lenne kinek bizonyítanunk, ha nem kellene magyarázkodnunk, ugyanúgy döntenénk?

Vagy csak azért megyünk tovább, mert félünk attól, mit gondolnak rólunk, ha megállunk?

Hányszor maradunk benne egy kapcsolatban, egy munkahelyen, egy élethelyzetben vagy egy cél hajszolásában pusztán azért, mert már túl sokat tettünk bele ahhoz, hogy kiszálljunk?

És hányszor nevezzük kitartásnak azt, ami valójában megfelelési kényszer?

Nem az a kérdés, hogy mindig végig kell-e mennünk az úton. Hanem az, hogy tudjuk-e, miért megyünk tovább, és miért döntünk úgy, hogy megállunk.

Mert nem mások véleménye teszi helyessé a döntéseinket. De az sem, ha minden visszalépésünket önvédelemmel magyarázzuk.

A felelősségteljes döntéshez mindenképpen önismeret kell. A körülményeink reális felmérése. Annak elfogadása, hogy nem tudhatunk és nem uralhatunk mindent. És annak a képessége is, hogy utólag őszintén szembenézzünk a döntéseinkkel.

Nem önostorozva vagy éppen kifogásokat keresve, sokkal inkább mindezekből tanulva. 

Mert lehet, hogy ma még nem vagyunk készen valamire. Lehet, hogy nem a mi utunk. És az is lehet, hogy egyszer visszatérünk hozzá, más tapasztalatokkal, nagyobb felkészültséggel, biztosabb léptekkel.

Nem minden be nem fejezett út kudarc. És nem minden végigjárt út győzelem.

Néha az a legnagyobb eredmény, hogy elindultunk.

Máskor pedig az, hogy végigmentünk.

És néha az, hogy időben felismertük: most nem a továbbhaladás a legbátrabb döntés számunkra.

A hegyen végül nemcsak a terep tett próbára, hanem a saját gondolkodásom is.

Mert az önismeret talán ott kezdődik igazán, amikor már nemcsak azt kérdezzük magunktól, hogy „Képes vagyok rá?”, hanem azt is:

„Valóban szükséges, hogy megtegyem? Miért akarom megtenni? És képes vagyok-e vállalni a döntésem következményeit úgy, hogy közben önmagamat sem tagadom meg?”

Te mikor érezted utoljára, hogy tovább kellene menned, de valami benned azt súgta, hogy állj meg? Hallgattál erre a jelzésre, vagy inkább bizonyítani akartál?

~Lélekpirulák~ 

Szabó Alíz pszichológus

Képek forrása: saját kép

Mit imádok utálni abban, hogy…?

Napi elgondolkodtató

Mit imádok utálni abban, hogy…?

Mi lenne, ha a dolgok, amiket újra és újra megteremtünk az életünkben, nemcsak bosszantanának minket, hanem valahol, valamilyen módon még előnyösek is lennének számunkra?

Furcsa gondolat, igaz? Hiszen ki szeretne pénztelenséget, csalódást vagy újra és újra ugyanabba a párkapcsolati dinamikába kerülni?

És mégis… lehet, hogy néha nemcsak utáljuk a problémáinkat, hanem valamit imádunk is bennük.

Például utáljuk, hogy nincs elég pénzünk, miközben ez akár arra is lehetőséget adhat, hogy ne kelljen kockáztatnunk, nagyobbat álmodnunk vagy kilépnünk a megszokott biztonságunkból.

Utáljuk, hogy mindig ugyanolyan típusú partnert vonzunk be, miközben az ismerős dinamika talán éppen arra jó, hogy ne kelljen igazán megnyílnunk, elköteleződnünk vagy szembenéznünk a saját működésünkkel.

Persze ez nem azt jelenti, hogy tudatosan választjuk a nehézségeinket, vagy, hogy minden problémánk mögött valamilyen rejtett előny húzódik. De érdemes megvizsgálni, hogy mit ad nekünk az, amire közben folyamatosan panaszkodunk.

Mert néha a problémánk nemcsak akadály, hanem egyfajta védelem is.

Megóv a kudarctól, a visszautasítástól, a változástól… vagy éppen attól, hogy kiderüljön, valójában sokkal többre vagyunk képesek, mint amit eddig megengedtünk magunknak.

És itt jön egy még izgalmasabb kérdés: mi van, ha nem is a kudarctól félünk a legjobban, hanem attól, hogy végre sikerül?

Mi van, ha gyerekkorunkban azt tanultuk meg, hogy a túl nagy önbizalom, a túl sok vágy, a túl nagy siker vagy a saját erőnk megélése nem elfogadható? Hogy jobb nem kitűnni, nem kérni túl sokat, nem lenni „túl sok”?

Lehet, hogy felnőttként már vágyunk a változásra, de közben egy régi, megtanult működésünk még mindig visszatart minket.

Akkor ma próbálj ki valamit!

Válassz egy dolgot, amire rendszeresen panaszkodsz, és fejezd be ezt a mondatot:

„Mit imádok utálni abban, hogy…?”

Aztán kérdezd meg magadtól:

Mitől véd meg ez a helyzet?

Mit nem kell megtennem vagy megélnem miatta?

Mi az, amivel szembe kellene néznem, ha holnaptól ez a probléma már nem lenne az életem része?

Nem azért, hogy hibáztasd magad a nehézségeidért, hanem azért, hogy észrevedd azokat a lehetőségeket, amelyeket eddig talán nem láttál.

Mert néha nem az tart fogva minket, amit utálunk az életünkben, hanem az, amit titokban megóvunk vele magunkban.

~Lélekpirulák~ 

Szabó Alíz pszichológus

Amikor a test már nem suttog… hanem kiált

 
#belsőút #remény #önreflexió #lélek #test

Amikor a test már nem suttog… hanem kiált


Úgy kb egy évvel ezelőtt a testem még csak halkan szólt hozzám. Először csak apróbb fájdalmak jelentek meg a bal kezemben. Olyanok, amelyeket könnyű volt megmagyarázni és félretenni egy hosszú munkanap után. Majd jött még egy tünet. Aztán még egy. Szépen, lassan, szinte észrevétlenül odáig jutottam, hogy a bal karomat vállból nem, vagy alig tudtam használni. 
Ma itt és most, már nem is az a fontos, hogy pontosan milyen tüneteim voltak. Sokkal fontosabb az, amit közben megértettem. A testem nem egyik napról a másikra kiáltott. Előtte hónapokig próbált beszélni hozzám. Csak én nem hallottam meg.
Pszichológusként hosszú évek óta embereket kísérek végig az önismeret rögös útjain. Nap mint nap segítő kezet nyújtok azoknak, akik elakadtak. Meghallgatok, megtartok, támogatok. És valahogy ez lett az életem természetes működése.
Segíteni.
Mindig másoknak.
A munkahelyemen, a barátaimnak, az ismerőseimnek, és persze nem utolsó sorban a családomban. Csak közben észrevétlenül én magam mindig a sor végére kerültem.
Pedig foglalkoztam önismerettel, nem is keveset. Meditáltam. Reflektáltam. Nem hanyagoltam el teljesen magam, aki ismer az jól tudja. Mégis volt valami, ami mélyebben, csendesebben, láthatatlanul gyűlt bennem.
És egyszer csak a testem átvette a szót.
Próbáltam mindent.
Csontkovácsot. Masszázst. Meditációt. Alternatív módszereket. Neurológust. Reumatológust. Vizsgálatokat. Lelki okok boncolgatását. Kezeléseket és még hosszan sorolhatnám.
Aztán eljutottam odáig, hogy naponta harminchat tablettát szedtem. És őszintén?
Nem lettem jobban.
Sőt.
Egy ponton már nem tudtam eldönteni, hogy maga a betegség visel meg jobban, vagy a gyógyszerek mellékhatásai.  Hosszú véget nem érő álmatlan éjszakák, hányinger, szédülés, zavart látás. Napok amiket zombiként átaludva, egyszerűen csak túlélni próbáltam.
Nem azért írom ezt, hogy bárkit eltántorítsak a kezelésektől. Ellenkezőleg. Hiszek a hagyományos és az alternatív orvoslásban is. Hiszek abban is, hogy a testi tüneteket komolyan kell venni és ki kell vizsgáltatni.
De ma már azt is hiszem, hogy a gyógyulás sokszor nem csak egy recept vagy egy kezelés pontos neve. Hanem kapcsolat.
Mégpedig kapcsolat önmagunkkal.
Mert miközben egész életemben másokat tanítottam arra, hogyan figyeljenek befelé, én magam nem vettem észre, hogy időnként igenis nekem is szükségem lenne megállni.
Nem csak akkor, amikor már nem tudom felemelni a karomat. Hanem sokkal korábban.
Amikor még csak picit fáradtabb vagyok.
Amikor már nem örülök annak, aminek régen örültem. Amikor csak adok, de nem töltődöm.
Amikor mindenki fontosabb lesz nálam.
Az egyik legnehezebb ebben az időszakban  a fájdalom mellett, az a rengeteg jó tanács. Mindenki segíteni akar. Mindenkinek van egy története. Egy csodaszere. Egy biztos módszere. És miközben hálás vagyok minden jó szándékért, rá kellett jönnöm valamire.
Végül mégis nekem kell egyedül végigjárnom ezt az utat. Nekem kell megtanulnom meghallani, mire van szüksége a testemnek.
Mi az, amit befogad. Mi az, ami táplál.
Mi az, ami energiát ad. És mi az, ami csendben elvesz belőlem újból és újból egy darabot. Ma már nem a nagy csodákat keresem. Hanem megtanultam örülni annak, ha végre húsz percet egyhuzamban tudok aludni. Ha egy ételt befogad a szervezetem. Ha sikerül végre fél kézzel is elkészülnöm időre. Ha egy kicsit kevesebb a fájdalom.
Ha ma valamivel többet tudok megcsinálni, mint tegnap. A gyógyulás olykor nem látványos. Van, hogy csak annyi, hogy nem adod fel. Hogy újra felkelsz. Hogy újra remélsz. Hogy újra hiszel abban, hogy egyszer jobb lesz.
Mert lesz. Tudom.
Talán nem olyan úton, ahogy elképzelted.
Talán nem olyan gyorsan, ahogy szeretnéd.
De minden apró lépés számít.
Ha egy dolgot magaddal vinnél ebből az írásomból, legyen ez:
Ne várd meg, amíg a tested ordítani kezd.
Hallgasd meg akkor is, amikor még csak suttog.

Állj meg időnként.
Kérdezd meg magadtól:
Mit érzek valójában?
Mire lenne most szükségem?
Mi tölt, és mi merít ki?
Hol szorítom háttérbe önmagamat?
És ha most éppen egy nehéz időszakon mész keresztül, szeretném, ha tudnád:
Nem kell tökéletesnek lenned.
Nem kell ma meggyógyulnod. Elég, ha ma nem adod fel. Légy hálás minden apró előrelépésért. Minden nyugodt percért.
Minden mély levegőért. Minden falatért, amit a tested elfogad. Minden reggelért, amikor újra kaptál egy esélyt. Mert az élet már többször megmutatta, hogy a remény nem hangos, a remény csendesen ül mellettünk a legnehezebb napokon is, és csak ennyit suttog:

„Menj tovább. Még nem ért véget a történeted.”

Szeretettel Alíz 

~Lélekpirulák~ 

Belső elmozdulás - az a bizonyos pillanat...

 

Belső elmozdulás - az a bizonyos pillanat...

#megszokás #védelem #pszichológia #felismerés #belsőelmozdulás #út #változás #biztonság #illúzió #döntés #boldogság 

~Nincs annál szomorúbb látvány, mint amikor az ember új szemmel néz arra, amit korábban igyekezett megszokni~

Azt a belső elmozdulást szeretném megragadni most, amelyről ritkán beszélünk nyíltan. A megszokás sokáig védelmet ad, ismerős, kiszámítható, és elhiteti velünk, hogy rendben vagyunk. Aztán egyszer történik valami, nem feltétlenül drámai, inkább csendes és könyörtelenül tiszta. Ugyanarra az élethelyzetre nézünk rá, ugyanarra a kapcsolatra, munkára, szerepre, és hirtelen többé már nem tudjuk ugyanazzal a szemmel látni. Van az életben egy pont, amikor kimondjuk magunkban, hogy ez már egy teljesen más helyzet, mint amit néhány évvel korábban láttunk benne. Amikor megérik a felismerés, hogy valaminek vége van. Hogy ami eddig működött, vagy működni látszott, már nem az, ami volt. Ez a felismerés kijózanító, megállít, kiveszi alólunk a megszokás lendületét. Nekem is volt egy ilyen pillanatom. Pontosan emlékszem rá, és valószínűleg soha nem fogom elfelejteni. Amikor belül megszületett az érzés, hogy eddig és tovább nem. Hogy változtatni kell, akkor is, ha az út nehéz. Ilyenkor az ember nagyon tisztán érzi, hogy a döntés meghozatala után egy kemény szakasz következik. Olyan út, ahonnan már nem igazán van visszafordulás. Tele lesz kihívásokkal és próbatételekkel. Ugyanakkor az ember érzi azt is, hogy ezen az úton meg fog edződni. Másként fog kijönni belőle. Nem ugyanaz az ember lesz, aki elindult. Ebben a pillanatban válik világossá a döntés súlya. A felelőssége. És közben ott van az a belső bizonyosság is, hogy egy percet sem lehet tovább maradni abban a keretrendszerben, amelyről korábban azt hittük, a biztonságunkat szolgálja. Ez a felismerés sokkoló. Felnyitja a szemet arra, hogy ez a keret sok minden volt, csak épp biztonság nem. Az illúzió kipukkan. Ami eddig kapaszkodónak tűnt, egyik pillanatról a másikra eltűnik. Az ember lebegni kezd a múlt és a jövő között. Nincsenek kapaszkodók. Ez az üres tér félelmetes. Ebben a fehér, határtalan csendben gyakran elveszítjük azt a képet, amit önmagunkról hordoztunk. Azt az identitást, amiről azt gondoltuk, mi vagyunk. A gondolatainkat összefogó belső történet szétesik. Az a valóság, amelyről el akartuk hinni, hogy boldogok vagyunk benne, már nem tart össze. És ez nagyon fáj. Ugyanakkor ez az a pont, ahol megmutatkozik, hogy a boldogság egészen más formában is létezhet. 

Feltéve, hogy egyszer végre őszinték merünk lenni önmagunkhoz. Hogy adunk esélyt arra, hogy ebből a kapaszkodók nélküli állapotból valami új szülessen. Ha fel merünk állni, és vállaljuk a döntéssel járó kényelmetlenséget, a komfortzónán kívüli szorongást és félelmet, akkor a szürke fátyol mögött megjelenik egy lehetőség. Egy olyan itt és most, ahol nincs szükség hitegetésekre és hamis biztonságra. Egy olyan valóság, amely hitelesen épül fel. Belülről. Abból a bizalomból, hogy képesek vagyunk rá, és hogy megérdemeljük. Először csak érzésként születik meg bennünk. Ha ez belül formát ölt, a hogyan és a mikor idővel magától rendeződik. Egyszer csak arra ébredünk, hogy már egy másik életet élünk. És amikor visszanézünk, érezni fogjuk, hogy bármennyire fájt levetni a régi rétegeket, amelyek páncélként szorultak ránk, megérte. Mert szabaddá váltunk. Fontos kimondani azt is, hogy ezt az időszakot rengeteg próbálkozás előzi meg. Mentőakciók. Kísérletek arra, hogy megmentsük azt, ami már belülről haldoklik. Gyakran átesünk a tagadásba is. Hetekig, hónapokig élünk benne. Halogatjuk a felelősséget, miközben kifelé a világ semmit sem érzékel. Belül viszont a rendszer lassan porlad. Sokszor mások érdekeit tesszük előre. Azt nézzük, kinek mi lenne jó, kinek okoznánk fájdalmat, miért lenne érdemes még várni. A döntés így újra és újra elcsúszik. Néha azért, mert időt akarunk nyerni. Mert még nem vagyunk felkészülve arra, hogy szembenézzünk a valósággal. És itt érkezünk el ahhoz, amit talán valamiféle útravalónak lehetne nevezni.  Ha most te is ott állsz egy ilyen bizonyos pillanat előtt, tudd, hogy a bizonytalanság nem a gyengeség jele. Inkább annak a jele, hogy valami benned már megmozdult.  A döntés nem attól lesz helyes, hogy félelem nélkül hozod meg. Attól lesz hiteles, hogy vállalod a következményeit. Néha az egyetlen iránytű az a belső mondat, amit már nem tudsz tovább elhallgattatni. Ha hallgatsz rá, az út nehéz lesz. De esélyt adsz magadnak arra, hogy valóban a saját életedet éld.

Szeretettel Szabó Alíz pszichológus Lélekpirulák 

Képek forrása: Pinterestről 

A saját szemüvegünkön túl - A különbözőség csendes valósága

#pszichológia #máskéntműködünk #nézőpontoksúlya #empátia #önreflexió 

A saját szemüvegünkön túl  -  A különbözőség csendes valósága

"Hogy megérts, először meg kell értened, hogy én nem te vagyok" 

Az életünk során a mindennapjainkban nagyon könnyen fogalmazunk meg ítéleteket és véleményeket dolgokról, történésekről vagy emberekről. Teljesen természetes módon ezeket a gondolatokat elsősorban a saját tapasztalataink befolyásolják. Emellett ott vannak a családból, gyerekkorból, a társadalmi közegből hozott minták, berögződések, hitrendszerek is. Gyakran előfordul, hogy az ítéleteink nagy részét kizárólag a saját nézőpontunkból fogalmazzuk meg. Emiatt a valóságot nem mindig látjuk tisztán. A gondolataink torzíthatják azt, ahogyan egy helyzetet vagy egy másik embert érzékelünk. Hatnak ránk az elvárásaink, a sztereotípiáink, a meggyőződéseink, valamint a korábbi pozitív vagy negatív élményeink. Sokszor azt várjuk, hogy az emberi kapcsolódásainkban, legyen szó baráti, párkapcsolati, családi vagy munkahelyi viszonyról, a másik fél úgy reagáljon, ahogyan azt mi elképzeljük. Egy váratlan helyzetben vagy konfliktusban hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a másik ugyanúgy cselekedne, ahogyan mi tennénk. A saját nézőpontunk ilyenkor annyira beszűkítheti a látásunkat, hogy nehézzé válik elfogadni: a másik ember egy teljesen más rendszer, más belső logikával működik. Pedig teljesen rendben van, ha bizonyos helyzetekben másképp reagál, mint mi. Ez a különbözőség mégis megnehezíti az egymás megértését. Akkor is hatnak ránk a belső elvárásaink és meggyőződéseink, amikor ezt nem vesszük észre. Ilyenkor segíthet, ha tudatosan emlékeztetjük magunkat a legegyszerűbb hétköznapi helyzetekben is arra, hogy a másik ember nem mi vagyunk. Az eltérő reakciók nem jelentenek rosszindulatot vagy elutasítást, sokszor csak máshonnan fakadnak.

 

Az elfogadást nagyban elősegíti az empátia. Annak a képessége, hogy megpróbálunk belegondolni a másik helyzetébe, gondolatvilágába, érzelmi állapotába. Ez nem mindig könnyű, és nem is megy automatikusan. Mégis, minél többet gyakoroljuk, annál kevésbé érezzük fenyegetőnek a különbségeket. Az önreflexió ebben szintén kulcsfontosságú. Ahogyan tudjuk, hogy minket sem egyszerű mindig megérteni, ugyanúgy a másik ember számára is kihívás lehet eligazodni rajtunk. Ha ezt a kölcsönösséget szem előtt tartjuk, megjelenhet egyfajta belső engedékenység. Nem a helyzetek feladásáról van szó, hanem arról, hogy teret adunk annak a gondolatnak: többféle valóság létezik egymás mellett. Apró, hétköznapi gyakorlatok sokat segíthetnek ebben. Például egy konfliktus után érdemes megállni egy pillanatra, mielőtt reagálnánk. Feltenni magunknak a kérdést, mi lehetett a másik szándéka, nem csak azt, hogyan érintett minket. Hasznos lehet az is, ha kimondjuk a bizonytalanságunkat, ahelyett hogy feltételezésekre építenénk. Bármennyire is hasonlónak tűnünk sokszor, a működésünk mélyén különbözünk. Emiatt nem várhatjuk el, hogy mindenki ugyanúgy lássa a világot, gondolkodjon és érezzen, ahogyan mi. Ha ezt elfogadjuk, az emberi kapcsolódás kevésbé válik küzdelemmé, és inkább egy közös tanulási folyamattá alakul. Olyanná, ahol nem feltétlenül az a cél, hogy teljesen megértsük egymást, hanem hogy nyitottak maradjunk egymásra.

 Szeretettel Szabó Alíz pszichológus 

~Lélekpirulák~ 

Képek forrása: Pinterestről 

Vidd magaddal!

A megértés ott kezdődik, ahol az elvárás véget ér.

Toxikus labirintus – miért találkozom mindig ugyanazokkal az karakterekkel?

#pszichológia #megértés #önreflexió #kapcsolatok #toxikus 

Toxikus labirintus – miért találkozom mindig ugyanazokkal az karakterekkel?

Ügye ismerős az az érzés, amikor úgy érzed, mintha egy soha véget nem érő labirintusban bolyonganál? Mintha újra és újra ugyanazokkal a karakterekkel sodorna össze az élet. Ugyanazok a mérgező, lehúzó, negatív emberek. És egy ponton megállsz, körülnézel, és felteszed magadnak a kérdést: miért történik ez velem újra meg újra? A jó hír az, hogy ezzel egyáltalán nem vagy egyedül. Mindannyiunknak van egy saját belső labirintusa. Vannak benne jól ismert kanyarok, zsákutcák, sötétebb zugok, némelyiket már annyiszor jól bejártuk, hogy szinte tényleg otthonosan mozgunk bennük. Mégsem igazi otthon ez, nem maradnánk ott szívesen sokáig, ezért keressük inkább folyamatosan a kijáratot. És itt jön az a pont, ahol bizony sokan eltévednek. Gyakran azt kérdezzük magunktól:

Hogyan változtathatnám meg a másikat?

Miért pont ilyen velem?

Hogyan tudnám megmenteni őt, megváltoztatni, esetlegesen meggyógyítani?

Pedig úgy gondolom a labirintusból kivezető út ritkán a másik embernél kezdődik.

A valódi kérdés inkább ez lenne:

Miért tudok én most ehhez az emberhez kapcsolódni?

Mi bennem az, ami erre rezonál?

Miért pont most? Miért pont ezen az életszakaszon? Miért pont ebben a helyzetben?

Egyáltalán nem önvád ez, és nem is felelősséghárítás, sokkal inkább őszinte kíváncsiság önmagad felé. Mert minden ilyen kapcsolat egy belső részünkkel kapcsolódik össze. Egy sebezhető, tanult, sokszor régi mintát hordozó résszel. És ezzel a résszel dolgozni kell. Nem azért, mert „muszáj szenvedni”, hanem mert elkerülhetetlen, ha valódi változást szeretnél. Ha nem nézel rá, újra és újra ugyanott találod magad, csak éppen más arcokkal. A megoldás a legritkábban látványos vagy gyors. Sokkal inkább csendes és belső munka következménye: önelfogadás, önszeretet, önkifejezés, önbizalom, reális önértékelés, és az önmagadba vetett őszinte hit stabilitása és szilárdsága. Ezek azok az alapok, amelyek mellett egyre kevésbé lesznek „ismerősek” a mérgező kapcsolódások. Egyszerűen nem találnak rajtad már fogást.

Napi elgondolkodtató kérdésem:

Mi segitene neked abban, hogy felismerd, miért pont ezeket az embereket vonzod most éppen magadhoz?

Milyen belső séma, ismétlődő minta húzódik meg a háttérben?

Hol lehetnek ennek a valódi mély gyökerei?

Amikor ezekre a kérdésekre elkezdesz válaszokat keresni, már elindultál kifelé a labirintusból. Nem egyik napról a másikra. De minden őszinte felismeréssel közelebb kerülsz a kijárathoz. És úgy gondolom ez már önmagában hatalmas lépés.

Szabó Alíz pszichológus 

Lélekpirulák 

Képek forrása: Pinterestről 

~Milyen zajos ez a csönd…~

 ~Milyen zajos ez a csönd…~

Igen, van az a pillanat, amikor végre elhallgat minden, nem pittyeg a telefon, nem zúg a háttérben a „majd mindjárt válaszolok”, nem pörög a fejben a következő teendő. És akkor… bumm. Megszólal a csönd. Bizony jó hangosan. A mai világban a csönd olyan, mint egy ritka madár: mindenki beszél róla, de nagyon kevesen látták élőben. A hétköznapjaink tele vannak értesítésekkel, ingerrel, elvárással, „csak még ezt most gyorsan”-nal. Rohanunk. Multitaskingolunk. Robotpilóta üzemmódban élünk. Igen, te is! Test itt, a lélek valahol majd a következő hétvégén, talán... És amikor végre megállnánk… sokan megijedünk. Mert a csönd nem üres. Tele van kérdésekkel. Érzésekkel. Félig kimondott mondatokkal, amiket eddig elnyomtunk a zajjal. Nem véletlen, hogy nagyon sokan félnek egyedül lenni. Félnek szembenézni önmagukkal. Mert mi van, ha nem csak válaszokat találunk ott, hanem hiányokat is? Hibákat? Kimondatlan vágyakat? Vagy, kapaszkodj meg, például elismerést. Mert sokszor még megdicsérni is igen nehéz magunkat. Pedig szerintem, nagyon is járna. 

A csönd olyan, mint egy tükör. Nincs filter. Nem szépít, de nem is bánt. Csak megmutat igazán. És igen, eleinte zajos. Kaotikus. Félelmetes. Olyan, mint amikor belépsz egy sötét szobába, és nem tudod, hol a villanykapcsoló, de minél többször maradsz bent, annál inkább kirajzolódnak a formák, és egyszer csak… megnyugszik minden, biztos vagyok benne, hogy tudod miről beszélek. A csöndben rengeteg válasz lapul. Olyan kérdésekre, amiket napközben elnyomunk egy görgetéssel. Olyan elakadásokra, amiket „majd egyszer”-re halasztunk. Olyan döntésekre, amikhez nem még több vélemény kell, hanem kevesebb zaj. Úgy gondolom egyáltalán nem kell rögtön órákra elvonulni egy hegytetőre, elég napi pár perc, telefon nélkül, feladat nélkül, csak jelen lenni. Ez az igazi csönddel való barátkozás. Mint egy új dallam: először furcsa, aztán ismerős, végül megnyugtató. Minél többször engeded meg magadnak ezt a befelé figyelést, annál könnyebb visszahangolódni a külvilág ritmusára is. Kiegyensúlyozottabban, tudatosabban, és valahogy… több boldog pillanat fér bele ugyanabba a napba. Szóval igen, ez a csönd néha zajos, de nem ellenség, csak egy kicsit türelmet kér. Ha megtanuljuk nem hangzavarként hallani, hanem halk, belső melódiaként, akkor talán rájövünk: mindig is ezt a zenét kerestük...

Szabó Alíz pszichológus 

~Lélekpirulák~ 

Képek forrása: Pinterestről 

Ami igazságtalan, az tanítson~

 ~Ami igazságtalan, az tanítson~

Próbáld meg hagyni, hogy ami igazságtalan, tanítson.

Az utóbbi időben igen sok igazságtalanság ért engem. És közben figyeltem magam.

Figyeltem, hogyan ugrik talpra az egóm, mint egy túl lelkes testőr: harcolna, védene, visszatámadna. Az egyik legegyszerűbb út ilyenkor a hibáztatás. A külvilág, a másik ember, a rendszer, a sors.

A másik pedig az áldozatszerep:

„velem mindig ez történik”,

és a fájdalom mögé bújva szépen lassan magányra ítéljük magunkat.

Pedig van egy nehezebb, de sokkal szabadabb út. Megállni, mögé nézni.

És feltenni azt a kényelmetlen kérdést:

vajon bennem mi mozdult meg most igazán?

Ez nem azt jelenti, hogy felmentjük a másikat. Nem azt jelenti, hogy relativizáljuk a bántást. Igenis van, amikor ok nélkül bántanak. Van, amikor valódi, jogos igazságtalanság ér, de a tanulás lehetősége akkor is ott marad.

Nem azért, mert „megérdemeltük”.

Hanem mert fejlődni azért mindig tudunk.

Az igazságtalanság sokszor nem választ ad, hanem tükröt tart: 

- hol nincsenek pontos határaim?

- hol maradok benne túl sokáig valamiben?

- mit viselek el újra és újra, amit már rég nem kellene?

- mire mondok igent, amikor már belül rég nemet érzek?

Ha beleragadunk az áldozatszerepbe, megdermedünk.

Ha csak másokat hibáztatunk, elveszítjük a saját erőnket, de ha tanulunk belőle, túlhaladjuk önmagunkat. Nem keményebbek leszünk.

Hanem tisztábbak. Érettebbek. Szabadabbak.

És ehhez néha elég pár egyszerű kérdés a hétköznapi szituációkhoz, mint a gyors önreflexiós kérdéseim igazságtalanság esetén:

Mi fáj itt most igazán: a helyzet vagy az, amit magamról elhittem miatta?

Hol próbál most az egóm védeni, és mire lenne leginkább szükségem valójában?

Mit tanít ez a helyzet a határaimról?

Van-e ebben bármi, amit legközelebb másképp csinálhatok?

Ha nem áldozatként néznék erre, mit látnék meg pontosan?

Mit vinne előre bennem ez a tapasztalat, ha nem ragadnék bele a haragba?

Az igazságtalanság nem kér engedélyt.

De a reakciónk mikéntje igenis a miénk!

És talán nem mindig az a legnagyobb erő, ha visszaütünk. Hanem az, ha hagyjuk, hogy tanítson, és közben nem veszítjük el önmagunkat.

Szabó Alíz pszichológus 

~Lélekpirulák~ 

Képek forrása: Pinterestről