#önismeret #személyiségfejlesztés #határaink #lelkiegészség #bátorság #kitartás #tudatosság
Vajon kudarc, ha nem mész végig az úton?
A napokban a hegyekben túráztam. Egy olyan szakaszon kellett haladnunk, ahol a szakadék szélén, láncokba kapaszkodva, sáros, vizes, falevelekkel borított, csúszós talajon próbáltunk előrejutni.
A cipőm talpa nem igazán volt alkalmas erre a terepre. Minden lépés bizonytalannak tűnt. A gerinc problémáim sem segítettek a dolgon egyáltalán. És bár a túra háromnegyedét már teljesítettem, egy ponton megszólalt bennem valami:
Én innen nem megyek tovább.
Ott álltam, és mérlegelnem kellett: folytatom a csoporttal, vagy megállok, esetleg visszafordulok?
És ekkor eszembe jutott valami, ami messze túlmutatott ezen a túrán.
Vajon tényleg kudarc, ha nem csinálunk végig valamit, amibe belekezdtünk?
Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az erő a kitartásban rejlik. Hogy aki feladja, az gyenge. Hogy ha már elindultunk, végig is kell mennünk. Hiszen annyi energiát fektettünk bele, annyit küzdöttünk érte, és már olyan közel vagyunk a célhoz!
De mi van akkor, ha éppen a folytatás lenne a felelőtlenség?
Nem minden akadály arra hív, hogy legyőzzük. Van, amelyik arra tanít, hogy felismerjük a határainkat.
Persze nem mindegy, miért állunk meg.
Néha a félelem beszél belőlünk. A bizonytalanság, a kudarctól való szorongás, a régi tapasztalataink vagy azok a belső sémák, amelyek újra és újra azt súgják: „Ez neked úgysem fog menni.”
Máskor viszont a józan mérlegelés jelez. Felismerjük, hogy a körülmények megváltoztak, nincs meg a megfelelő felkészültségünk, vagy a továbblépés már aránytalan kockázattal járna.
A kettő nem ugyanaz.
Az önismeret egyik fontos kérdése éppen az, hogy meg tudjuk-e különböztetni a félelmet, amelyet érdemes meghaladnunk, attól a jelzéstől, amelyre érdemes hallgatnunk.
Mert igen, néha le kell győznünk önmagunkat. Ki kell lépnünk a komfortzónánkból, és meg kell tennünk azt a lépést, amelytől félünk.
De nem mindenáron.
A bátorság nem mindig azt jelenti, hogy továbbmész. Néha azt, hogy mersz megállni, miközben tudod, hogy mások talán nem értenek majd egyet a döntéseddel.
És itt jön az igazán nehéz rész.
Tudunk-e békében lenni önmagunkkal egy olyan döntés után, amelyet mások kudarcnak láthatnak?
Ha senki nem figyelne, ha nem lenne kinek bizonyítanunk, ha nem kellene magyarázkodnunk, ugyanúgy döntenénk?
Vagy csak azért megyünk tovább, mert félünk attól, mit gondolnak rólunk, ha megállunk?
Hányszor maradunk benne egy kapcsolatban, egy munkahelyen, egy élethelyzetben vagy egy cél hajszolásában pusztán azért, mert már túl sokat tettünk bele ahhoz, hogy kiszálljunk?
És hányszor nevezzük kitartásnak azt, ami valójában megfelelési kényszer?
Nem az a kérdés, hogy mindig végig kell-e mennünk az úton. Hanem az, hogy tudjuk-e, miért megyünk tovább, és miért döntünk úgy, hogy megállunk.
Mert nem mások véleménye teszi helyessé a döntéseinket. De az sem, ha minden visszalépésünket önvédelemmel magyarázzuk.
A felelősségteljes döntéshez mindenképpen önismeret kell. A körülményeink reális felmérése. Annak elfogadása, hogy nem tudhatunk és nem uralhatunk mindent. És annak a képessége is, hogy utólag őszintén szembenézzünk a döntéseinkkel.
Nem önostorozva vagy éppen kifogásokat keresve, sokkal inkább mindezekből tanulva.
Mert lehet, hogy ma még nem vagyunk készen valamire. Lehet, hogy nem a mi utunk. És az is lehet, hogy egyszer visszatérünk hozzá, más tapasztalatokkal, nagyobb felkészültséggel, biztosabb léptekkel.
Nem minden be nem fejezett út kudarc. És nem minden végigjárt út győzelem.
Néha az a legnagyobb eredmény, hogy elindultunk.
Máskor pedig az, hogy végigmentünk.
És néha az, hogy időben felismertük: most nem a továbbhaladás a legbátrabb döntés számunkra.
A hegyen végül nemcsak a terep tett próbára, hanem a saját gondolkodásom is.
Mert az önismeret talán ott kezdődik igazán, amikor már nemcsak azt kérdezzük magunktól, hogy „Képes vagyok rá?”, hanem azt is:
„Valóban szükséges, hogy megtegyem? Miért akarom megtenni? És képes vagyok-e vállalni a döntésem következményeit úgy, hogy közben önmagamat sem tagadom meg?”
Te mikor érezted utoljára, hogy tovább kellene menned, de valami benned azt súgta, hogy állj meg? Hallgattál erre a jelzésre, vagy inkább bizonyítani akartál?
~Lélekpirulák~
Szabó Alíz pszichológus
Képek forrása: saját kép