Ami igazságtalan, az tanítson~

 ~Ami igazságtalan, az tanítson~

Próbáld meg hagyni, hogy ami igazságtalan, tanítson.

Az utóbbi időben igen sok igazságtalanság ért engem. És közben figyeltem magam.

Figyeltem, hogyan ugrik talpra az egóm, mint egy túl lelkes testőr: harcolna, védene, visszatámadna. Az egyik legegyszerűbb út ilyenkor a hibáztatás. A külvilág, a másik ember, a rendszer, a sors.

A másik pedig az áldozatszerep:

„velem mindig ez történik”,

és a fájdalom mögé bújva szépen lassan magányra ítéljük magunkat.

Pedig van egy nehezebb, de sokkal szabadabb út. Megállni, mögé nézni.

És feltenni azt a kényelmetlen kérdést:

vajon bennem mi mozdult meg most igazán?

Ez nem azt jelenti, hogy felmentjük a másikat. Nem azt jelenti, hogy relativizáljuk a bántást. Igenis van, amikor ok nélkül bántanak. Van, amikor valódi, jogos igazságtalanság ér, de a tanulás lehetősége akkor is ott marad.

Nem azért, mert „megérdemeltük”.

Hanem mert fejlődni azért mindig tudunk.

Az igazságtalanság sokszor nem választ ad, hanem tükröt tart: 

- hol nincsenek pontos határaim?

- hol maradok benne túl sokáig valamiben?

- mit viselek el újra és újra, amit már rég nem kellene?

- mire mondok igent, amikor már belül rég nemet érzek?

Ha beleragadunk az áldozatszerepbe, megdermedünk.

Ha csak másokat hibáztatunk, elveszítjük a saját erőnket, de ha tanulunk belőle, túlhaladjuk önmagunkat. Nem keményebbek leszünk.

Hanem tisztábbak. Érettebbek. Szabadabbak.

És ehhez néha elég pár egyszerű kérdés a hétköznapi szituációkhoz, mint a gyors önreflexiós kérdéseim igazságtalanság esetén:

Mi fáj itt most igazán: a helyzet vagy az, amit magamról elhittem miatta?

Hol próbál most az egóm védeni, és mire lenne leginkább szükségem valójában?

Mit tanít ez a helyzet a határaimról?

Van-e ebben bármi, amit legközelebb másképp csinálhatok?

Ha nem áldozatként néznék erre, mit látnék meg pontosan?

Mit vinne előre bennem ez a tapasztalat, ha nem ragadnék bele a haragba?

Az igazságtalanság nem kér engedélyt.

De a reakciónk mikéntje igenis a miénk!

És talán nem mindig az a legnagyobb erő, ha visszaütünk. Hanem az, ha hagyjuk, hogy tanítson, és közben nem veszítjük el önmagunkat.

Szabó Alíz pszichológus 

~Lélekpirulák~ 

Képek forrása: Pinterestről