~A sors négy napja 🤔 Mielőtt valami jó történik, minden darabokra hullik.(avagy két humorista az univerzummal kávézik ☕)~

#Lélekpirulák #Pszichológia #Élet #Kapcsolatok #Sors #Univerzum #Középkorivár #Dunaihajókázás#Humor #Széthullás #Remény#FilozófiaiSpirituáliskérdések #Érzelmek#Katasztrófák #Felismerések

~A sors négy napja 🤔 Mielőtt valami jó történik, minden darabokra hullik.(avagy két humorista az univerzummal kávézik ☕)~

1. nap – Az első találkozás és a „miért pont én?” fázis 

Egy 40-es éveiben járó nő, Anna, úgy érzi, minden széthullott körülötte. Éppen túl van egy szakításon, a munkája kiüresedett, a baráti köre szétszéledt, és úgy érzi, mintha egy hosszú, reménytelen éjszakában bolyongana. Egy spontán döntéssel befizet egy négy napos körutazásra – egyedül. Nem vár tőle semmit, csak menekülni akar.

Anna, egy szarkasztikus humorral felfegyverkezett nő, aki a buszon azon bosszankodik, hogy minden ülőhely foglalt, kivéve egyet – egy másik nő mellett, akinek szintén meglehetősen karcos az arckifejezése.

– Remélem, nem horkolsz.

– Csak ha unatkozom – feleli Éva, a mellette ülő negyvenes nő, aki szemmel láthatóan ugyanúgy kedveli az ironikus humort, mint ő.

Az első pillanattól kezdve érzik, hogy valami különös kapcsolat van köztük. Azonnal megnyílnak egymásnak, mintha ezer éve ismernék egymást.

Néhány perc alatt rájönnek, hogy mindketten egyedülállóak, pszichológiai érdeklődéssel bírnak, spirituálisan nyitottak és imádják a fekete humort. Együtt nevetnek azon, hogy minden szétesett az életükben: Anna nemrég lépett ki egy hosszú kapcsolatból, Éva pedig egy válás után próbálja összeszedni magát.

– Érdekes – mondja Éva. – Tényleg van ebben a mondásban valami: „Mielőtt valami jó történik, minden darabokra hullik.”

– Igen, csak éppen nem tudjuk, hogy mikor következik be az a bizonyos „jó” – sóhajt Anna. – Lehet, hogy a következő életemben. Mint macska. Egy idős néni macskája akarok lenni. Ők mindig jól járnak.

Anna: „Én most úgy érzem, hogy ez rám most tényleg igaz. Az utóbbi időben minden elromlott körülöttem. Talán ez egy előjele annak, hogy hamarosan valami jó következik.”

Éva: „De mi van, ha csak mi próbálunk értelmet keresni a káoszban? Ha csak vigasztalni akarjuk magunkat?”

Anna: „És ha igen? Mi van, ha a remény az egyetlen dolog, ami életben tart minket?”

A beszélgetés során arra jutnak, hogy a széthullás néha valódi szükségszerűség: egy régi rendszer összeomlik, hogy helyet adjon valami újnak. De vajon mindig így van?

2. nap – Középkori vár és a túlélőüzemmód, avagy a múlt sebei és a próbatételek.

Egy lenyűgöző középkori várhoz érkeznek, ahol egy túravezető magyarázza, hogyan építették a várfalakat és milyen ostromokat éltek túl.

– Látod? – súgja Éva Annának. – A várak sem adták fel, pedig rájuk lőttek, nyílzáporoztak, megmérgezték a kutakat.

– Jó, de nekik voltak kőfalai. Nekünk mi van? Egy rozoga önbizalom egy szál cigi és egy üveg bor?

A túravezető tovább beszél az időjárás viszontagságairól, és hogy a várfalak mennyi vihart álltak ki.

– Tulajdonképpen mi is olyanok vagyunk, mint ez a vár – mondja Éva. – Bármi jön, valahogy mindig állva maradunk.

– Akkor már csak egy lovag kellene – mondja Anna. – De ha lehet, ne olyan, aki azt mondja, hogy „majd hívlak”, aztán soha többet nem hallok felőle.

Nevetve hagyják el a várat, és kezdik úgy érezni, hogy az univerzum talán mégis tudja, mit csinál.😊💛

A következő úti cél egy történelmi város, ahol egy híres hídhoz látogatnak el. A híd jelképesen összeköt két partot – akárcsak az életben az egyik nehézségektől terhes időszakot a boldogabb időkkel.

A két nő mélyebb témákba merül:

Anna elmeséli, hogy egy hosszú kapcsolat után maradt egyedül, és most úgy érzi, elveszítette önmagát.

Éva mesél a saját válásáról, arról, hogy mennyi éven át próbálta megjavítani a kapcsolatát, míg végül rájött, hogy az egésznek el kellett romlania ahhoz, hogy ő maga kiteljesedhessen.🧘

Ekkor fogalmazódik meg bennük egy új gondolat: Mi van, ha nem is a széthullás vezet a jóhoz, hanem az, hogy végre meglátjuk a valódi lehetőségeket?

– A katasztrófák mögötti rend ☯️

A következő városba érve egy templomhoz látogatnak. A csendben mindketten elmélyednek a gondolataikban.

Éva: „Mi van, ha valójában a káosz mindig is rend volt, csak mi nem láttuk?”

Anna: „Úgy érted, hogy amit mi katasztrófának élünk meg, az valójában egy terv része?”

Éva: „Lehet. Vagy lehet, hogy csak utólag próbálunk értelmet adni a dolgoknak. Amikor már minden rendben van, akkor mondjuk azt, hogy "ennek így kellett lennie.”

Aznap este egy váratlan esemény történik: a hotelben a recepció elnézi a foglalásokat, és Annát és Évát közös szobába osztják be. Egyikük sem hisz a véletlenekben – talán tényleg dolguk van egymással.

3. nap – Hajókázás a Dunán és a „túlélőlista”

A busz utasai hajóra szállnak, és a Duna közepén ringatózva folytatják a filozofálgatást.

– Tehát akkor mit tanultunk eddig? – kérdezi Éva. – Ha széthullik az életed, előbb-utóbb újrarendeződik.

– Igen, de közben rohadt sokszor fogod azt érezni, hogy belefulladsz – mutat a Dunára Anna. – Csak kérdés, hogy uszonyokat növesztesz-e vagy hagyod magad elsüllyedni.

Ezután összeállítanak egy „Túlélőlista a széthullás időszakaira” című mentális  jegyzetet:

1. Nevess. Ha nincs min, akkor találj ki valamit. (Vagy nézz stand-upot, például egy kis Kovács András Pétert, hogyha intelligens humorrra vágysz , egy Hadházi Lászlót, ha felszabadult, önfelett nevetésre vágynál...)

2. Ne írj rá az exedre. Soha. Még akkor se, ha azt hiszed, hogy fontos dolgot akarsz mondani neki.

3. Ne költözz barlangba. Még ha úgy érzed is, hogy remeteként jobb lenne, a természetben nincs wifi. Maximum a fejedre csurgat egy denevér.

4. Fogadd el, hogy az univerzumnak fura humora van. És sokszor rajtad nevet. De jó hangosan, úgy hahotázva......

A lista végére érve elégedetten koccintanak egy pohár borral.

– A felismerés 

Az utolsó úti cél egy hegytetőn lévő kilátó.🏔️ Innen belátják az egész vidéket, és hirtelen minden érthetővé válik.

Anna: „Az az érdekes, hogy amikor lent voltunk a városokban, nem láttuk a nagy képet. Csak amikor feljövünk ide, akkor értjük meg, hogy minden részlet egy egész része.”

Éva: „Talán az élet is ilyen. Amíg benne vagyunk a nehézségekben, nem látjuk az összefüggéseket. Csak amikor visszatekintünk, akkor lesz értelme.”

Az aznapi buszozás végére mindketten másképp látják az életüket. Rájönnek, hogy a nehézségek nem garantálnak boldog befejezést – de ha képesek vagyunk változni, tanulni és nyitottan szemlélni a világot, akkor minden helyzet új lehetőséget hozhat.

4. nap – Vendéglői vacsora és az univerzum tréfája

Az utolsó estén egy kis vendéglőben vacsoráznak. Egy pohár bor után már csak nevetnek azon, hogy néhány nappal ezelőtt még azt hitték, az életük teljes káosz.

– Azt hiszem, tényleg minden darabokra hullott, mielőtt valami jó történt – mondja Anna. – Csak nem úgy, ahogy vártam.

– Hát igen – bólint Éva. – Kiderült, hogy a jó dolog nem egy szőke herceg fehér lovon… hanem egy másik szarkasztikus nő a buszon.

Nevetésben törnek ki.

A buszon visszafelé egy harmadik nő is meghallgatja a beszélgetésüket, és végül odahajol hozzájuk:

– Bocsánat, de ti is most döntöttétek el, hogy teljesen új életet kezdtek?

Éva és Anna egymásra néznek.

– Nem – mondja Anna vigyorogva. – Most döntöttük el, hogy együtt írunk egy könyvet: Hogyan éljük túl az életet, és közben hogyan röhögjük ki a sorsot?

A buszon mindenki feléjük fordul. A két nő egymásra kacsint.

Talán a sorsnak tényleg van humora.

A kérdést: valóban a sors keze volt, vagy csak ők adtak jelentést az eseményeknek? Te mint olvasó eldöntheted, mit hiszel...

✅ - néha a sors nem azt adja, amit várunk, hanem azt, amire igazán szükségünk van.

✓ Az univerzum következő tréfája… te vagy?

Szóval itt tartunk. Két nő, akik azt hitték, az életük egy tragikomédia, végül rájöttek, hogy az univerzum inkább stand-up műsornak rendezte meg az egészet. De most jön a lényeg:

Mi van, ha te vagy a következő főszereplő?

Mi van, ha pont most vagy egy ilyen széthullós időszak kellős közepén? Ha minden összeomlik, és azt hiszed, ez már tényleg a vég? Mi van, ha az univerzum már rég megírta a következő jelenetedet – csak még nem tudsz róla?

És ami a legizgalmasabb: Mi van, ha a következő buszon, vonaton, sorban állás közben vagy egy váratlan találkozásban ott van az a valami, ami miatt egyszer azt mondod majd:

 „Hát basszus, így már értem…”?

Szóval figyelj. És ha épp most akarod feladni, akkor csak egy kérdés:

Mi van, ha a legjobb részt még nem láttad?

És akkor a végére egy meglepetés neked kedves olvasóm: 

Kibővített Túlélőlista a széthullás időszakaira😊 (Avagy hogyan ne add fel, amikor az univerzum épp újrahasznosítja az életedet)

1. Ne vedd magadra – szó szerint. Ha minden darabokra hullik, az nem azt jelenti, hogy te is. A kanapén fekve popcornnal a kezedben is lehet válságot kezelni.

2. Tartsd észben: a világ nem ellened van. Csak egy nagyon furcsa humorérzékű forgatókönyvíróval dolgozik, aki imádja a csavarokat.

3. Amikor már azt hiszed, nincs lejjebb… mindig van. De a jó hír? Onnan már csak felfelé vezet az út. (Vagy legalább oldalra egy kávézóba, hidd el nekem tapasztalatból beszélek)

4. Sírás? Megengedett. De utána töröld meg az arcod, és mondd el magadnak: „Na jó, ennyi elég volt, most már menjünk és csináljunk valami grandiózus hülyeséget.”

5. Hidd el, a jövőbeli éned röhögni fog ezen. Az a kérdés, hogy most is tudsz-e már egy kicsit. (Ha nem, egy pohár bor segíthet például: - az édes vörös Tohani Chocolate bor )

6. Tervezz be egy „széthullási napot.” Ez az, amikor szabadon zokoghatsz, csokit ehetsz és panaszkodhatsz. De másnap? Másnap fel kell kelni, mert a világ nem omlik össze – csak te adsz neki egy kis drámai effektet.

7. Ha minden összeomlik, rendezd át a bútorokat. Legalább valami az irányításod alatt lesz. És ki tudja? Lehet, hogy a kanapé új helyén már jobban tetszik az életed is, nekem már milliószor bevált ez a trükk.

8. Ne akarj mindent érteni! Néha a legjobb dolgok azokból a káoszokból születnek, amiknek az értelmét csak utólag látjuk. Szóval most még csak mondj egy „Áhá, értem…”-et, és majd később tényleg megérted.

9. Kérdezd meg magadtól: ha ez egy film lenne, mit várnál a főszereplőtől? Na, most TE vagy a főszereplő. Ideje, hogy úgy is viselkedj!

10. És végül: ha minden kötél szakad… Nézd meg, van-e egy buszjegyed egy véletlenszerű utazásra, ahol az univerzum talán épp valami zseniális fordulatot tervez neked.

Ne feledd: a széthullás nem a vég, hanem a kezdet. 

Csak néha kicsit sok a por és a törmelék, amíg rájössz, mit is épít éppen az élet.💛👈

Szeretettel Alíz 😊

#SzabóAlízpszichológusírása 

#Lélekpirulák 

#hatetszikoszdmeg 

Képek forrása: Pinterestről 

~A Mérleg Nyelve~

#Lélekpirulák #Pszichológia

#Egyensúlyvesztés #Túlterheltség #Lelkiismeretfurdalás #Belsőküzdelmek 

#Beszűkülttudatállapot

#Gyorsmegoldáskeresése

#Szarkasztikushumor

                     ~A Mérleg Nyelve~

✓ A kibillenés pillanata 🌀

A főszereplő, Kinga, egy 40-es évei elején járó nő, akinek élete egyensúlyozás a munka, a család és az önmagára fordított idő között. 

Aznap reggel már eleve fáradtan ébredt. 

A reggele káosszal indul: Rosszul aludt, elfelejtett reggelizni, a gyerek reggel nem találta a tornacuccát. Az egész nap olyan, mint egy dominósor, amely egy rossz lépéstől dőlni kezd.

Kinga egy olyan napot él meg, amelyet a történelemkönyvek a „Kivéreztetett Dolgozó Nő Világnapja” néven fognak emlegetni. 

Az alváshiány, a munkahelyi káosz és a családi elvárások Bermuda-háromszöge szívja el az energiáját.

Ja, ráadásul a macskája, Cézár, hajnali ötkor úgy döntött, hogy Kinga orrán végigsétálva fogja kifejezni a reggeli utáni vágyait.😺

A kávé kihűlt. (Ez önmagában is világvége.)☕

A munkahelyén egy e-mailt rosszul fogalmaz meg, és ebből olyan dráma kerekedik, hogy még egy dél-amerikai szappanopera is rá csettintene.

A másik gyereke az utolsó pillanatban közli, hogy ma palacsintát kellene vinni az iskolába.

És a végső csapás? Este hazaérve Kinga rájön, hogy nincs tej a kávéhoz. Ez az utolsó csepp a elönti a feszültség, a tehetetlenség érzése, és hirtelen sírni kezd. Ez az a pont, amikor az univerzum összes nyomorúsága egyetlen érzelmi viharban csap le rá.🙁

---

✓ A belső párbeszéd – A három én-rész vitája - és a küzdelem önmagával 👇

Miközben a hűtőajtót bámulja, a fejében három belső hang vitázni kezd.

A Perfekcionista: "Ezért nem vagy elég jó. Megint nem tudtad rendesen végigcsinálni a napot. Más anyák, más dolgozó nők ezt lazán megoldják. Miért nem vagy képes te is?

Ezt is elrontottad. Normális embereknek van otthon teje. Neked miért nincs?!”🤔

A Menekülő:: "Menj el, vegyél egy csokit, görgess egy órát a telefonodon, csak felejtsd el az egészet!

Na jó, ezt nem bírom. Kell egy csoki. Meg egy Netflix-maraton. Meg egy új élet.” 🍫

A Realista: : "Kinga, állj le. Ez csak egy nap. Egy rossz nap. Attól, hogy nincs tej a kávédhoz, nem dőlt össze a világ.

Srácok, nyugi. Ez csak tej. Nem az utolsó remény a világbékére.”😐

Kinga egy pillanatig csak áll, és érzi, hogy az idegrendszere kb. olyan állapotban van, mint egy hároméves, akinek elvették a fagyiját.

Ekkor csörög a telefon.📱

---

✓ A barátnős ventillálás

🗣️

A vonal túloldalán Bori, Kinga barátnője, a "túlélési tanácsadó és ironikus életguru" cím birtokosa.🫢😊

Bori: „Na, mi van? Megint azon agyalsz, hogy miért nem tudsz egy nap alatt megváltani egy kontinensnyi problémát?”🤔

Kinga: „Most tényleg ezt akarod csinálni? Cinikusan elmondani, hogy mennyire túlterhelem magam, mintha nem tudnám?”

Bori: „Nem, nem. Most más stratégiát választok. Elmondom, mi történik: túl sok minden van a fejedben, és ezért most egy liter tej hiánya is világméretű tragédiának tűnik. Ismerős?”🤔

Kinga: „Ja, de attól még nincs tejem.”

Bori: „Nincs. De van egy barátnőd, aki rá fog venni, hogy ne ess pánikba.”

Kinga felsóhajt.

Kinga: „Oké. Akkor most mondd meg, mit csináljak, hogy ne érezzem úgy, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok?”

Nem érkezik válasz...🙁 

A hívás megszakadt...

---

✓A fordulópont - A Nagynéni Bölcsessége - Egy váratlan tanács...👇

Miközben Kinga még mindig a hűtőajtónak támaszkodik, csörög egy másik hívás. 

A nagynénje az, egy bölcs, élettapasztalt asszony, aki mindig tudja, hogyan nyugtassam meg őt.

Nagynéni: „Hallom a hangodon, hogy megint túlvállaltad magad.”🤔

Kinga először tiltakozik: "Semmi, csak… hülyeség az egész. Csak nincs tej a kávémhoz, és ettől kiborultam."

Kinga: „Jaj, most ne kezdd te is. Csak fáradt vagyok.”

Nagynéni: „És miért is vagy fáradt?”

Kinga: „Mert egy teljes állás, a gyerekek, egy macska és egy mentálisan ingatag mosógép mellett nem lehet normális emberként létezni.”

Nagynéni: „És ki mondta, hogy neked minden pillanatban normális emberként kell létezned?”

Ez egy pillanatra betalál.

Nagynéni: „Kinga, állj meg. Egyetlen percig. Most rögtön. Csukd be a szemed, és vegyél egy mély levegőt. És még egyet. Érzed? Nem kell mindig azonnal megoldani mindent. Ha most mész és veszel tejet, attól nem leszel kevésbé fáradt. Ha viszont pihensz tíz percet, az talán segíthet."🧘

Kinga először tiltakozik, de aztán mégis becsukja a szemét, és először érzi meg, hogy mennyire fáradt. Hirtelen rádöbben, hogy az elmúlt hetekben saját magától vette el az időt.

---

✓ A felismerés és a megoldás képlete 👇

Másnap reggel, egy új rituálét vezet be: mielőtt bármibe belekezdene, három dolgot kérdez meg magától:

1. Állj meg vegyél egy mély levegőt. Tényleg elengedhetetlen, hogy ezt most azonnal megoldjad?🤔

2. Pihent vagy-e annyira, hogy jó döntést hozz?( Adj időt magadnak mielőtt döntést hozol )💡👈

3. Ha egy barátom mesélné ugyanezt a problémát, mit tanácsolnék neki?

( Ne várd el magadtól, hogy mindig minden tökéletesen menjen.)

Rájön, hogy ha kimerült és túlvállalt, akkor a világ apró dolgai is összeomlásként hatnak. 

A kulcs nem az, hogy soha ne billenjen ki, hanem az, hogy időt adjon magának a visszabillenésre.💡👈

✓ A macska többet tud nálad

😺

Avagy: hogyan NE ess össze, amikor az élet ledob egy érzelmi atomcsapást🤔

Kinga és a Nagynéni: Amikor az élet ledob egy tehénlepényt🥴

Kinga másnap este is úgy zuhant le a kanapéra, mint aki egy hete egy talpalatnyi helyet sem talált a világban, ahol békén hagyták volna. Az agya zizegett, a válla beállt, a szeme alatt sötét karikák díszelegtek, mintha egy csapat panda támadta volna meg álmában.🥴

Épp az élet értelmén filozofált (vagyis azon, hogy még hány e-mailt kell elolvasnia, mielőtt teljesen megőrül), amikor a telefonja felvillant.📱

Nagynéni: „Mizu, kislány? Az élet újból eléd dobott egy tehénlepényt?”🤔

Kinga: „Ez már egy egész farm, Nagynéni. Egyetlen nap alatt sikerült elérnem, hogy összevesszek a főnökömmel, lemaradjak a buszról, nekimenjek egy oszlopnak, és a macskám is úgy nézett rám, mintha csalódott volna bennem.”🙁

Nagynéni: „Jó, az utóbbi nem számít. 

A macskád mindig így néz rád. Őt csak az érdekli, hogy mikor lesz kaja.”😺👈

Kinga: „Lehet, hogy tanulnom kéne tőle…”

Nagynéni: „Most mondod? Egy macska többet tud az életről, mint a legtöbb ember. Nézd csak meg: ha éhes, eszik. Ha álmos, alszik. Ha valaki idegesíti, faképnél hagyja. Ha valami nem tetszik neki, felborítja és továbbáll.”💡👈

Kinga: „És ha valaki túlterheli magát és belefullad a feladataiba?”

Nagynéni: „A macska akkor is leszarja.”😉🤭

✓ Barátnős Kibeszélő – Dráma és Túlpörgés 👇

Másnap Kinga találkozott egy másik barátnőjével, Lillával, egy kávézóban, ahol az asztalon szétszóródott cukorral egy csodálatos „Mi a francot kezdjek az életemmel?” műalkotást rajzolgatott.☕

Lilla: „Szóval túlvállaltad magad, és most úgy érzed, hogy el fogsz párologni?”🤔

Kinga: „Majdnem. Inkább csak füstté válok és elillanok. Egy füstölt ember tragédiája.”😶

Lilla: „És mondd, még mindig azt hiszed, hogy minden helyzetet azonnal meg kell oldani?”

Kinga: „Persze! Nem így működik az élet? Hogyha nem találod ki egyből, hogy mit kell csinálni, akkor jön a belső vészcsengő, hogy 'gyenge vagy'?”

Lilla: „Te tényleg azt hiszed, hogy az élet egy kvízműsor, ahol ha nem nyomsz rá azonnal a jó válaszra, kiesel?”

Kinga: „Nem… de jó lenne egy vészcsengő, ami inkább azt mondja: 'nyugi, ráérsz'. Csak mindig ott van a fejemben az érzés, hogy nem vagyok elég jó, ha nem bírok mindent elintézni.”🙁

Lilla: „Tudod mit? Itt az idő, hogy összeírjunk egy túlélőlistát.”

✓ A Megoldó Képlet – A Tízes Lista

Avagy: túlélési útmutató az élet nevű zűrzavarhoz💡👈

1. Állj meg! Hagyj magadnak időt! Ha éppen kiborulsz, az első lépés, nem a megoldás, hanem az, hogy abbahagyd a rohanást. Nem kell azonnal megoldani mindent.

2. Lélegezz mélyeket. Nem, nem spirituális humbug. A testednek tényleg kell az oxigén.

3. Aludd ki magad. Nem tudsz világot megváltani, ha úgy érzed magad, mint egy fáradt mosogatórongy. Az alvás hiány a legjobb barátja az összeomlásnak. Egy kipihent ember jobban látja a kiutat.

Egyél! Lehet hogy nem is problémád van hanem csak éhes vagy. Igen, ennyire egyszerű. 

Mozogj! Egy séta, egy kis nyújtás vagy egy random táncolás a konyhában - csodákra képes.😉😊

4. Ne hidd el az agyad pánikreakcióit. 

A tejhiány nem az apokalipszis kezdete. 

Ne dramatizált túl! A dolgok általában nem olyan vészesek, mint amilyennek érezzük őket. Ne írj mentálisan horrorforgatókönyvet!

5. Ne csinálj semmit! Tudom, furcsán hangzik, de néha pont az a megoldás, hogy semmit sem teszel egy ideig.

Mondd ki: "Nem vagyok robot." És ha mégis, akkor is kell néha töltődés. A tökéletesség egy illúzió. Nem attól leszel értékes, hogy mindent kibírsz.

6. Nevess. Mert ha nem, a stressz fog rajtad nevetni.

7. Ne hasonlítgasd magad másokhoz. Ők sem tökéletesek, csak jobban retusálják az Instagram-képeiket.🤭😊

8. Kommunikálj! Ha valami nyomaszt, beszélj róla! Ha nem mondod el, más nem fogja kitalálni. Beszélj valakivel. Egy barátnő, egy nagynéni, vagy akár a macskád is segíthet. (Ő legalább nem ítélkezik.)🫢

9. Döntsd el, mi a valódi prioritás. Nem kell minden feladatot ma este megoldani. Tanulj meg nemet mondani! Ha már így is tele vagy, ne vállalj be még többet. Egy "nem" nem a világ vége.

10. Nézd meg egy macskát! Ha ő nem aggódik semmin, akkor neked is jár egy kis lazaság. Mondd ki: "Elég vagyok így is." És ezt próbáld is elhinni.💛

---

✓ Az Extra Csavar: Amikor Kinga végre rájön… – Térj Magadhoz, Ember!💡👈

Kinga ott áll a konyhában, a hűtőajtónak támaszkodva, és végignéz az életén. 

A macskája, Cézár, elégedetten dorombol a lábánál, mintha tudná, hogy minden mindegy, amíg az ő etetőtálja tele van.

És ekkor Kingának leesik: ő is olyan, mint ez a macska.😺

Miért? Mert Cézár:

✔ Pontosan tudja, mikor kell pihenni. (Példaértékű szunyókálási rutin.)

✔ Ha éhes, eszik. Ha szomjas, iszik. Ha nyugalomra van szüksége, elvonul.

✔ Nem törődik vele, hogy más macskák mit csinálnak. Ő így jó, ahogy van.

✔ Ha valaki hülyén viselkedik körülötte, nem kezd el görcsölni miatta – egyszerűen elmegy máshova.

És Kinga hirtelen megvilágosodik: basszus, egy macska okosabban kezeli a stresszt, mint ő.😶😐

Az ember az egyetlen élőlény, aki képes a kimerültség határán is azon gyötörni magát, hogy „de még ezt meg kell csinálnom, különben nem vagyok elég jó”.🙁

Kinga másnap reggel úgy ébredt, hogy már nem akarta az egész világot azonnal megjavítani.

Aztán kiment a konyhába.

A macskája, Cézár, a konyhapulton ült, és beleborította a kávéját a laptopjába.

Egy pillanatnyi döbbenet után Kinga felemelte a mutatóujját.

Kinga: „Na jó, Cézár, egy dolgot mégsem tanulok meg tőled: a passzív-agresszív rombolást.”

A macska ásított, leszökkent a pultról, és elégedetten elnyúlt a kanapén.

Kinga pedig rájött, hogy ha egy macska képes túlélni a világot stressz nélkül, akkor talán ő is képes rá.😉

✓ Neked is szól kedves olvasó!👇

Kinga végül vesz egy mély levegőt, megvakarja Cézár macskáját, és rájön, hogy tényleg nem dől össze a világ egy rossz nap miatt.😊

És most ha ezt olvasod, és úgy érzed, hogy Kinga te vagy – nos, akkor talán ideje megállnod. Talán ideje nem várni az idegösszeomlásra, hogy rájöjj: te is emberből vagy. És talán, de csak talán, ideje elhinni, hogy már most is elég vagy. Tej nélkül is.😉😊💛💡👈

➡ Az élet nem attól lesz jobb, hogy folyamatosan rohansz.

➡ Az életed értéke nem azon múlik, hogy mennyit bírsz el.

➡ Néha az egyetlen dolgod az, hogy hagyd magadat pihenni.

➡ Ha nem vagy jól, állj meg.

➡ Ha túl sok a zaj a fejedben, kapcsold ki egy kicsit.

➡ Ha mindenki mást próbálsz kiszolgálni, kérdezd meg magadtól: „És én?”

➡ Ha túlhajszoltad magad, vedd észre, hogy ez nem a gyengeség jele – hanem annak a jele, hogy elfelejtetted tisztelni a saját határaidat.

A kibillenés nem a gyengeség jele, hanem az emberi lét természetes része. Nem az a cél, hogy soha ne essünk ki az egyensúlyból, hanem hogy gyorsabban visszataláljunk💡👈

És ha legközelebb azon kapod magad, hogy összecsapnak a hullámok, csak nézz meg egy macskát. Ő tudja a titkot: ha a világ túl sok, fogd magad, húzódj vissza, nyalogasd meg a saját sebeidet – és csak akkor menj vissza a harcba, ha már tényleg készen állsz.

Mert az élet nem attól lesz élhetőbb, ha folyamatosan rohansz és mindenkinek megfelelsz. Hanem attól, ha végre észreveszed: elég vagy úgy is, ahogy vagy.💛

"A világ nem fog összeomlani, ha öt percig csak lélegzel. 😊 De ha nem teszed meg, előbb-utóbb te fogsz."

#SzabóAlízpszichológusírása 

#Lélekpirulák 

#hatetszikoszdmeg 

Képek forrása: Pinterestről 

~Múltbeli Énjeim Találkozója – Meghívó nem szükséges~😊👈

 #Önirónia #Elfogadás #Nosztalgia #Önreflexió #Énrészekpárbeszéde#Interaktív #Szarkasztikus#Humoros

#Sajátgyengeségeinkerősségeink#Emlékek #Önismeret #Támogatóközösség

~Múltbeli Énjeim Találkozója – Meghívó nem szükséges~😊👈

✓ Nosztalgia-járat – a régi énrészeim mint támogató közösség

A késő délutáni nap egyre hosszabb árnyékokat vet a térre. Az áruház előtti padon ülök, várom a buszt, és közben hagyom, hogy a gondolataim szabadon kalandozzanak. Körülnézek, és minden épület valamilyen régi történetet idéz fel bennem. A város épületei nemcsak tégla és beton számomra, hanem emlékekből állnak.

A múlt itt van velem, nem nosztalgikus fájdalomként, hanem mint egy régi baráti társaság, amelyik újra összegyűlt egy estére.

Egy hosszú nap után voltam, egy képzésről érkeztem, ahol arról beszélgettünk, hogyan formálható a jellem, és hogy milyen erkölcsi sérüléseken megyünk keresztül az életünk során. Az előadó többekközött a változás szándéka, a segítség kérése mellett, a támogató közösség fontosságát hangsúlyozta.

 Az utolsó kérdésem az előadóhoz ez volt:

– És mi van akkor, ha a támogató közösség hiányzik? Pótolhatja ezt az Istenbe vetett hit?

Pótolhatják-e a régi énrészeink ezt a hiányt?

A válasz: – Nem.🙁

Hát, kösz szépen. Hát akkor most mi van? Kérjek egy cseregondviselőt vagy, hogy működik ez?😬🤭

Gondolataimba merülve észre sem veszem, hogy a pad körül kezd sűrűsödni a levegő. Mintha az idő megszaladna, mintha valami láthatatlan erő gyűjtené össze azokat, akik valaha voltam.

Aztán bammm, egy ismerős, de mégis furcsa hang szólal meg mellettem:

– Hát hellóka! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egy ilyen kérdést felteszel, és mi nem ugrunk rá?🤔

Felkaptam a fejem, és ott álltak ők. Az énrészeim. Minden egyes verzióm, akik valaha voltam.

✓ Az épületek és az énrészek megidézése🔎

* A kórház: A fájdalom, a küzdelem és az erő, amit akkor még nem láttam magamban. Az épület csendesen állt, mintha csak emlékeztetni akarna rá, milyen sokszor néztem fel rá aggodalommal.

* A továbbképző helyszíne: Az idealista, világot megváltani akaró fiatal pszichológus, aki még hitt a tökéletes változásban.💪

* A pszichodráma képzés épülete: Az önismereti mélységek, az első igazi felismerések önmagamról.

* A pad az áruház előtt: Egykoron a kedvenc helyem volt. Szerettem ott ülni, figyelni az embereket, kitalálni az élettörténetüket.A csendes megfigyelő, aki szerette elképzelni mások életét.

* Az aluljáró: ahol egy barátnőmmel egy átbulizott éjszaka után, a világ legboldogabb pillanataként éltük meg, hogy ettünk egy gyrost. A fiatalság könnyedsége, az átmulatott éjszakák, a gondtalan nevetések.😊

✓ Érkeznek a vendégek 🧐

Hirtelen egy alak tűnik fel mellettem a padon. Fiatal, ragyogó szemű, tele lelkesedéssel. Csak pár pillanatig tart, míg rájövök: ez én vagyok, huszonévesen, frissen végzett idealista pszichológusként.

Huszonéves Én (csillogó szemekkel, kissé naív, de eltökélt): Na végre! Mióta várok erre a találkozóra! Mondd, milyen érzés megváltani a világot és még mindig ugyanazokat a kérdéseket boncolgatni, mint 15 éve? Ez komoly?

Ja, és miért lettél ennyire szkeptikus?

Jelen Én a tapasztalt önismerettel rendelkező válaszol (mosolyogva): Hát… érdekes kérdés és kicsit frusztráló. Inkább úgy mondanám, hogy megtanultam, hogy a világ nem mindig kér a megváltásból. És most már legalább tudom, hogy nem minden kérdésre van válasz. És a fejlődés nem egyenes vonal, néha visszakanyarodunk, néha zsákutcába futunk....

Ja, és nem szkeptikus vagyok, csak realistább, de azért még mindig hiszek a változásban, csak máshogy, nem olyan szenvedéllyel mint régen, hogy majdfelrobbantunk a vágytól, hogy segítsünk.

A bulizós, fiatal énnem távolabbról nevetve jegyzi meg: és néha egy vodka martini kellett volna, hogy gyorsítsuk fel a folyamatot...

Szóval azért néha lehetett volna a lazítani is, nem gondoljátok? - kérdezte provokatívan...

Huszonéves Én (összeráncolja a homlokát): Az lehet, de én még mindig hiszek a változásban és a fejlődésben. Csak kíváncsiság, empátia és kemény munka kell, nem?

Jelen Én: Hát, az se árt. De néha az is kell, hogy ne akarj mindenkinek segíteni, csak mert pszichológus vagy.😊

Mielőtt folytathatnánk, egy másik alak jelenik meg. Fáradtnak tűnik, kissé sápadt, de van valami a tekintetében, ami egyszerre fájdalmas és mély. Ő az, aki egykoron a kórházi időszak alatt voltam.

Kórházi Én (fáradtan leül): Azt hiszem, nekem inkább csend kellene, nem ennyi filozofálgatás. Tudjátok, milyen fárasztó volt naponta állandóan vizsgálatokra járni hajnalban kiállni a gyógyszertár elé, hogy kapjam meg a megfelelő kezeléshez szánt gyógyszereket? Tudjátok, akkor azt hittem, sosem lesz vége, hogy mindig fájni fog, mindig aggódni fogok, mindig rettegni fogok a következő orvosi eredménytől. Akkor nem tudtam, hogy lesz egy nap amikor már csak egy emlék leszek egy buszmegállóból nézve.

Egyébként meg nem baj, ha nincs mindig válasz, néha az a fontos, hogy hogyan tudunk együtt élni a kérdésekkel.

Huszonéves Én (szelíden): Tudom. És nagyon sajnálom. Akkor még azt hittem, hogy elég akarni, és minden könnyebb lesz.

Kórházi Én (elmosolyodik): Akarni nem mindig elég. De azért jó, hogy még itt vagyunk.🙏

Ekkor egy újabb én-verzió jelenik meg: a pszichodráma képzésen résztvevő énem, aki már tapasztaltabb, és sokkal kevésbé veszi komolyan magát, de még mindig keres valamit.

Pszichodráma Én (karba tett kézzel): Nahát, milyen szép kis találkozó! Egyikünk túlbuzgó, a másikunk kimerült… én meg itt állok a kettő között, és próbálom megérteni, hogy egyáltalán kik is vagyunk. Egyébként meg itt üldögélünk és megint az élet nagy kérdéseit boncolgatjuk? Én csak annyit mondok: néha elég egy jó poén, hogy átlendüljünk a nehézségeken. 😉

Jelen Én (nevetve): Üdv a klubban. De mi van ha nincs kedvem nevetni? 

Pszichodráma Én (cinkosan): akkor majd én nevetek helyetted.

Jelen Én: Nem lenne jobb, ha nem azon gondolkodnánk, mit csinálhattunk volna másképp, hanem hogy mindannyian itt vagyunk most, egyetlen történetben összeállva?🤔

Ekkor nagy robajjt csap és közeledik a bulizós énem, aki egy kis pezsgőt is hozott magával – képletesen és szó szerint is.

Bulizós Én (lelkesedve): Na ne már! Mióta lettünk ennyire filozofikusak? Hol marad az élet élvezete? Egy jó buli, egy kis zene, egy spontán tánc a nappaliban?🤔

Huszonéves Én (felháborodva): Az élet nem csak a szórakozásról szól!

Bulizós Én: És nem is csak az önismereti elemzésekről. Néha csak meg kell inni egy kávét egy baráttal és kész!☕

Bulizós Én: Na jó, oké, szóval itt filozofálgatunk a támogató közösségről, miközben teljesen kihagyjuk a lényeget?🔎

Jelen Én: Mégis mi lenne a lényeg?🤔

Bulizós Én (széles mosollyal): Hát, hogy néha az is közösség, ha van, aki veled táncol hajnal háromkor egy kocsmában! 🫢😃

A pszichodráma-képzésen edzett terápiás énem közbevág. Ő már sokat látott, és bölcsebb, de egy cseppet sem kevésbé cinikus.

Pszichodráma Én: Na igen, mert egy kiadós másnaposság biztos megoldja az erkölcsi reziliencia kérdését.😬🤭

A kórházi énem – akinek a szemében fáradtság és bölcsesség ül – csendben bólint.

Kórházi Én: Bárhogy is próbáljuk kerülgetni, az igazság az, hogy a legnagyobb támogató közösség, amire mindig számíthatunk… az mi magunk vagyunk.💡👈

Hosszú csönd. Mindenki elgondolkodik. Még Bulizós Én is megáll egy pillanatra.

Aztán Huszonéves Én felhúzza a szemöldökét.

Huszonéves Én: Várjunk csak… akkor most mi vagyunk a te támogató közösséged? Mi? Az összes csodás döntésünkkel együtt?🤔

Jelen Én (ironikusan): Hát igen, ez van. Vagy segítetek, vagy egyedül kell megoldanom.

Pszichodráma Én (mosolyogva): És ez tényleg olyan nagy baj?🤔

✓ A nagy vita – és az aha-élmény 👇

Aztán egyenként nekem szegezik a kérdéseket.

Bulizós Én: Mikor nevettél utoljára úgy igazán? De ne mondd, hogy az előadás után!

Huszonéves Én: Mi volt az a pillanat az elmúlt egy évben, amikor igazán büszke voltál magadra?🤔

Pszichodráma Én: És ha most elfelejtenéd az összes elvárásodat, mit tennél holnap reggel, ami tényleg boldoggá tesz?

Kórházi Én: Kire számíthatsz most igazán? És mit tehetsz azért, hogy több ilyen ember legyen az életedben?

Érzem, ahogy kattog az agyam. Ahogy sorra érkeznek a válaszok – és velük együtt az aha-pillanatok.💡👈

Jelen Én: Nevetni? Nos… a kutyám tegnap beesett a mosdókagylóba, az mondjuk elég vicces volt.🤭

Bulizós Én: Na végre! Egy pont nekem!😃

Jesszus! Oké, hagyjuk. Inkább mondd meg, ha most eléd tennék egy gyrost hajnali négykor, mennyire lennél boldog?

Jelen Én: Valószínűleg ugyanannyira, mint akkor. Csak ma már refluxom is lenne hozzá.🥴

Jelen Én: Ja és büszke voltam magamra, amikor egy kliensem azt mondta, hogy megváltoztatta az életét egy mondatom.😊

Huszonéves Én: Oké, ez szép.

Jelen Én: És ha elengedném az elvárásokat… akkor holnap egész nap csak írnám ezt a történetet.🤭🫢😊

Pszichodráma Én: Helyes válasz!

Jelen Én: Hogy kire számíthatok? Talán rátok.🙏

Megáll a levegő. Aztán mindenki nevetni kezd.🫢😃👈

Mert igen. Megvan a válasz.

✓ A Nagy Párbeszéd

Mindannyian ott ülünk a padon. Nézzük a várost, az embereket, és hirtelen csend lesz. Mindenki mást hozott magával, mégis van bennünk valami közös.

Jelen Én: Ha most mindannyian adhatnánk tanácsot egymásnak, mit mondanátok?🤔

Huszonéves Én (határozottan): Higgy jobban magadban. Ne hagyd, hogy a világ cinizmusa kioltsa belőled a lelkesedést.💡👈

Kórházi Én (halkan): Meg fogsz erősödni. Csak engedd meg magadnak, hogy néha gyenge is lehess.💡👈

Pszichodráma Én: Tanulj meg nevetni magadon. Túl komolyan vesszük ezt az egész „önismereti utazást”.💡👈

Jelen Én (bólogatva): Oké, akkor én is mondok valamit: mindannyian pontosan azok voltunk, akiknek lennünk kellett. És itt vagyunk, együtt.🙏

✓ A támogató közösség... akit magadban hordasz

Ahogy most rájuk nézek, a képzésen hallott gondolat motoszkál a fejemben: Mi van akkor, ha a támogató közösség nincs meg? Pótolhatják-e az én-részeink ezt a hiányt?🤔

Jelen Én (elgondolkodva): A mai előadáson arról beszéltünk, hogy egy probléma után a helyreállítás egyik kulcsa a támogató közösség. De mi van, ügye ha az nincs meg?

Kórházi Én (csendes mosollyal): Akkor talán önmagunknak kell azzá válnunk.💡👈

Huszonéves Én (bizonytalanul): De hogyan? Ha egyedül vagyunk, honnan merítünk erőt?

Bulizós Én: Például abból, hogy nem vesszük túl komolyan a dolgokat. Egy fárasztó nap után néha az is elég, ha elmegyünk sétálni és veszünk egy jó sütit.💡👈

Pszichodráma Én: Vagy abból, hogy meghallgatjuk a régi énjeink bölcsességét. Mindannyiunknak van valami fontos mondanivalója.💡👈

Bulizós Én (képzeletbeli pezsgővel a kezében): Te most komolyan azon sírsz, hogy nincs támogatásod? Hahó, mi itt vagyunk!

Huszonéves Én (karba tett kézzel, enyhe sértettséggel): Várjunk csak…akkor most újra felteszem a kérdést, most tényleg, szóval mi vagyunk a te „támogató közösséged”? Mi? A pocsék párválasztási döntéseinkkel, a túlagyalásainkkal és azzal, hogy néha egy hétig csak pizzát ettünk?🤔

Jelen Én: Hát… ja. És tudjátok mit? Egész jó fejek vagytok.😊

(Ezen a ponton szeretném gyorsan megjegyezni, hogy nem, ez nem egy skizofrén epizód és egy pszichiátriai esetleírás. Pont ellenkezőleg! Ha valaki képes tudatosan reflektálni a saját múltbeli énrészeire, integrálni a tapasztalatait és összefüggéseket látni az életében, az nem szétesést, hanem éppenséggel belső harmóniát jelent. Szóval, aggodalomra semmi ok. Tovább a nosztalgia-vonaton!)💡

---

Csönd. Mindenki elgondolkodik. Még Bulizós Én is.

Aztán, mintha egy titkos összekacsintás történne köztünk, egyszerre törünk ki nevetésben.😃

A gondolat hirtelen megérint. Hiszen itt vannak ők – mindazok, akik valaha voltam. Lehet, hogy egyedül ülök a padon, de valójában sosem vagyok teljesen egyedül.💡

Jelen Én (mosolyogva): Akkor talán az a válasz, hogy a múlt énjeink lehetnek a támogató közösségünk. Ők tudják, min mentünk keresztül, mit tanultunk, és milyen erőket hordoztunk magunkban.

Huszonéves Én: Tehát a saját múltunk segíthet abban, hogy a jelenben helytálljunk?

Jelen Én: Pontosan. Ha emlékszünk arra, kik voltunk, könnyebb meglátni, kik vagyunk most – és kik lehetünk még.

Hirtelen megszólal a busz megállójában a kijelző: az én járatom érkezik.

Bulizós Én: Na jó, de legközelebb valami vidámabb témát is boncolgassunk, mondjuk azt, hogy milyen volt az első szerelmünk!

Jelen Én (nevetve): Megegyeztünk.😃

Huszonéves Én: Na, akkor indulunk?🤔

Jelen Én: Ti nem, én igen. De ez rendben van.

Felállok, és még egyszer visszanézek rájuk. Ott ülnek, mosolyognak. A múlt énjeim. Nem idegenek. Nem valakik, akiket el kellene felejtenem. Hanem azok, akik mindig is velem voltak.

Ahogy felszállok a buszra, még egyszer visszanézek az áruházra, a padra, a városra. Tudom, hogy a múlt és a jelen békében megfér bennem. És hogy minden, ami voltam, bármennyi verziója is létezett már önmagamnak, mindegyikre szükség volt, hogy az legyek aki most vagyok és ez így van jól.🙏

A busz ajtaja becsukódik, és elindulunk.

---

Konklúzió 👇

° A múltbéli önmagunk nem ellenség, hanem útitárs. Ha leülünk vele beszélgetni – akár egy padon, akár egy gondolatban –sok mindent megérthetünk magunkról. Talán azt is, hogy minden jól van úgy, ahogy van.

° A támogató közösség hiánya fájdalmas lehet, de nem jelenti azt, hogy teljesen magunkra maradunk. Ha nincs is mindig ott egy segítő kéz, a saját múltunk lehet az, ami támaszt nyújt. Minden régi én-részünk egy-egy tanú arra, hogy túléljük, hogy fejlődünk, hogy képesek vagyunk továbblépni. 💡👈

És néha, csak néha, nem árt egy kis pezsgő sem.😊

 ✓ És ekkor megértettem. 👇

Az előadáson azt mondták, hogy a támogató közösség nélkül nehéz a helyreállítás. De mi van, ha nekünk ez a támogató közösség mi magunk vagyunk? Ha a régi én-részeink mind itt vannak, és végső soron ők azok, akik segíthetnek helyreállni?

Mert ha figyelünk rájuk, ha meghallgatjuk őket, ha tanulunk tőlük – akkor nem vagyunk egyedül.

Egyébként - fordultam a régi önmagaimhoz az ajtóból- ha akkor mind tudtátok volna, amit én most tudok, változtatott volna valamin?

Hirtelen mindenki elhallgatott.

Aztán Egészségügyi Válságos Én vállat vont. Talán kevesebb stresszeltem volna.

Idealista Fiatal Én elmosolyodott. Talán másképp próbáltam volna segíteni.

Bulizós Én elgondolkodott. Talán... nem, semmin. A bulik tökéletesek voltak.

És akkor egyszerre mind felnevettünk.😃🫢

Mert mind egyek voltunk. Mert mind ugyanannak az életnek a darabjai voltunk. Mert minden úgy volt jól, ahogy volt.🙏

És most kérlek, Kedves Olvasó, gondolj vissza a saját régi énedre. Azokra a korszakokra, amikor más voltál, mint most. Képzeld el, hogy ott ülnek veled szemben, és csak rád várnak. Mit mondanának neked? És te mit mondanál nekik?🤔

De óvatosan – ha túl hosszan beszélgetsz velük, a busz még a végén otthagy a megállóban. És nem biztos, hogy a következő megállóban is éppen ilyen remek társaságod lesz. 😃

Zárszó: És most te jössz!

Kedves Olvasó!

Igen, te. Aki most itt ülsz, és azt hitted, hogy ennyivel megúsztad és csendben meglapulhatsz a képernyő mögött. Hát, nem!

Kérdezzük csak meg tőled is: 👇

Mikor nevettél utoljára úgy igazán, sírva, fuldokolva, hogy a hasad is belefájdult?

Mikor volt az a pillanat, amikor úgy érezted, hogy „na, ezért megérte”? Vagy hogy igazán büszke voltál magadra?

Mit tennél, ha elengednéd az összes elvárásodat?

Ha most hiányzik egy támogató közösség, tudsz egy pillanatra a régi énedre támaszkodni?

És a legfontosabb: ha ma már túl sokat agyaltál, nem lenne itt az ideje inkább egy jót nevetni?🤔

Csak mondom: a bulizós énrész nagyon támogatná.😊🫢

(A latte és a pezsgő választható. De ha igazán bátor vagy, veszel egy forró csokit – extra tejszínhabbal. Mert az életet ünnepelni kell!)💡👈😃

#SzabóAlízpszichológus 

#Lélekpirulák 

Képek forrása: Pinterestről 

~A szívek útja~

 #Lélekpirulák #Pszichológia #Önismeret #Örömkereső #Zárkózott #Szorongó #Környezet #Hozottmintáink #Szeretet #Érzelmivilágunk #Humor #Belsőmonológ#Szívecske #Kavics #Nézőpont #Életünk

                         ~A szívek útja~

                                  🤍

A kavicsok ropogtak a lábunk alatt, ahogy átvágtunk az udvaron. Az osztályterembe tartottunk, én mentem elől, mögöttem a kisfiú, de ő egyszer csak megtorpant.

– Nézd, egy szívecske! 💛– kiáltotta izgatottan, apró ujjával egy sárgálló kődarabra mutatva.

Én hunyorogva próbáltam meglátni, mit lát ő. Semmi. 🧐 Kavics. De ő hajthatatlan volt:

– Nézd, nézd, nézd!

– Hol? – kérdeztem, és reflexből körbenéztem, mintha tényleg egy pulzáló, rózsaszín formára számítanék a földön.🔎🤔

– Ott, ott, ott! – toporgott izgatottan, és mutogatott egy sárgás kődarabra.💛

Lehajoltam, és… hát, kavics volt. Egy teljesen átlagos kavics. De a gyerek olyan meggyőzően pislogott rám, hogy éreztem, ha most nem találom meg a szívet, akkor komoly szakmai igazolást kell majd bemutatnom, hogy alkalmas vagyok-e egyáltalán a munkámra.😊🫢

– Hm… – meresztettem a szemem. – Hát, én nem látom.

– Nézd jobban!

Hát persze.

És valóban – a fény épp úgy esett a kő repedéseire, hogy egy szívet rajzolt ki.

Felvettük. Magunkkal vittük a terembe.

Az asztalhoz ülve épp érzelmi intelligencia-fejlesztő gyakorlatokat végeztünk, amikor újra megszólalt:

– Nézd, itt is egy szívecske!

Én már reflexből lehajoltam.

- Hol?🧐🔎

Rábökött a lapra. A feladatlapon két delfin úszott egymás felé – és ha jól megnéztem, tényleg egy szívet formáltak.🐋

Mosolyogtam. Ez a gyerek… ő már tud valamit, amit sok felnőtt elfelejtett.😊

A világ tele van szívekkel – csak észre kell venni őket.💡👈

Vajon én milyen szemmel nézem a világot? Vajon mindig csak a köveket látom, észre sem véve, hogy közöttük ott lapulnak a szívek?🤔

Na és te, kedves olvasó? Mikor láttál utoljára egy szívet egy kavicsban? Egy fa ágai között? Egy véletlenszerűen kiöntött kávéfoltban? Nem? Semmi?🤔 Hát, akkor lehet, hogy nálad is be kéne hangolni az érzékelőt.

Egy belső hang rám szólt: Hahó, filozófiai kitérő előtt vagyunk? Nem kéne inkább az órát vezetni?

De aznap nemcsak egy órát vezettem, hanem egy másikat is, egy újabb kisfiúval.

Ő nem fogta meg a kezem. Nem szólt. Nem mutatott szíveket.Ahogy átvágtunk az udvaron, a kavicsokat csak rugdosta maga előtt, nem állt meg. A kavicsok csak kavicsok voltak.🙁

– Nézd, ott egy szív! – mondtam neki próbából, és egy találomra kiválasztott kődarabra mutattam.

Semmi. Egy pillanatra rám nézett, aztán továbbment.😐

Hát, ez nem volt siker.😶

Megérkeztünk a terembe. Ült velem szemben, némán. Kérdeztem, válasz helyett lesütötte a szemét. Próbáltam másképp: kedvesen, játékosan, komolyan, viccesen. De a fal, ami köztünk magasodott, kemény volt és áthatolhatatlan.🙁

Belső hang: Na és most? Filozófia? Vagy próbálkozol még egy kicsit? Rákényszeríted, hogy boldog legyen?🤔

Mozgásos feladat következett, és egy pillanatra mintha megmozdult volna benne valami. A jég kicsit felengedett. Egy árnyalatnyival könnyedeb lett a testtartása.

De még mindig nem mutatott szíveket.

És én elgondolkodtam. Mi van ha ő nem látja?🤔

Vajon észrevenné, ha ott lenne előtte?🤔

Vajon látná a delfinek közt a formát?🤔

És ha nem látja – az az ő hibája? Vagy egyszerűen csak nem tanították meg neki, hogyan kell keresni?🤔

Mi van, ha az életében eddig minden kavics csak egy kib…ott kavics volt, amit legjobb esetben kikerül, legrosszabb esetben rárúgják?

Mennyire számít, honnan indulunk?

És akkor jött a felismerés.💡👈

Van, aki a kavicsokat látja. És van, aki a szíveket.💡👈

És mi van, ha az egyik nem is tudja, hogy létezik a másik?🤔

És te, kedves olvasó?🔎

Mikor néztél utoljára úgy egy emberre, hogy meglásd benne a szívet? Hogy ne csak a felszínt lásd, hanem azt is, amit elrejt?🤔

És most jön a csavar. Mert gondolhatnád, hogy én, a nagy pszichológus, a nagy érzelmi intelligencia-fejlesztő, a világ rejtett szíveinek nagy látója…

Majd megmutatom neki a csodát.

Hogy egy kis szeretettel, egy kis figyelemmel megnyílik, és BUMM, egyszer csak ő is elkezdi látni a világban a szépséget.

Hát nem.🥴🙁

A kisfiú a foglalkozás végén ugyanúgy köszönet nélkül távozott. Nem búcsúzott el. Nem ragyogott fel a szeme. Nem fordult vissza egy utolsó mosolyra.

És én ott maradtam, kezemben azzal a rohadt kaviccsal, amiről azt hittem, csodát fog tenni.💛

Hát, nem tett.🤔

Mert a valóság az, hogy van, aki könnyen nyílik, és van, aki nem. Van, aki hozza magával a fényt, és van, akinek évekbe telik, mire megtanulja, hogy egyáltalán van mit keresnie.💡

És lehet, hogy én nem fogom látni a pillanatot, amikor ez a kisfiú először észrevesz egy szívet egy kavicsban.

De talán… talán, ha elég sokáig mutatjuk neki… egy nap majd ő is észreveszi.

Talán.

Mert a világ tele van szívekkel.💡👈💛

Csak nem mindenki ugyanakkor pillantja meg őket.

És ezzel semmi baj nincs.

Mert nem az a feladatunk, hogy rákényszerítsük valakire a fényt.

Csak annyi, hogy amikor majd ő készen áll rá, legyen kitől megkérdeznie:

"Te mindig is láttad?"🤔

És akkor elmosolyodhatunk, és azt mondhatjuk neki:😊

"Nem. De valaki egyszer megmutatta nekem."😊💛

És most figyelj.

Te kinek mutattad meg ma?🤔

Így hát kedves olvasó gondolom már érted, hogy nem az a dolgunk, hogy mindenkit azonnal boldoggá tegyünk. 

Mert van, akinek még idő kell. Van, akinek egy egész élet. És van, akinek soha nem jön el az a pillanat. De ettől még nem biztos, hogy neked is ugyanúgy kell végigmenni az úton.

Lehet, hogy te is ott állsz a kavicsok fölött, nézed a szívecskét, és közben azon agyalsz, hogy „Én miért nem látom?”👈🔎

Nos, lehet, hogy azért, mert túl sokat nézel lefelé, és közben elfelejted felemelni a fejed.

Lehet, hogy azért, mert a szívecske helyett azt számolgatod, hány lépés még az épületig.

Vagy lehet, hogy azért, mert egyszer régen valaki azt mondta neked, hogy az élet nem kavicsokból kirakott szívecske, hanem egy kib*szott macskaköves zsákutca, amin tűsarkúban kell végigmenni, és ha elesel, még a villamos is rád dudál.🙁

Hát… lehet.😐😶

Ahogy ott ültem az asztalnál, és erre a két gyerekre gondoltam — az egyikre, aki mindenhol szívecskéket látott, és a másikra, akinek még a saját érzései is láthatatlanok voltak számára—valami motoszkálni kezdett bennem.

Mennyire igazságtalan ez az egész, nem?👈 Hogy nem ugyanonnan indulunk. Hogy van, aki már hatévesen tele van színekkel, csodával, és van, aki már hatévesen szorongással.

És ez nem csak rajtuk múlik.

✓ Mert egyáltalán nem mindegy, hogy valaki olyan családban nő fel, ahol a reggeli kávé mellett is mosolyognak egymásra, vagy olyanban, ahol a csend nagyobb zajt csap, mint a veszekedés.

✓Nem mindegy, hogy egy gyerek olyan közegben él, ahol az élet apró örömeit megtanítják észrevenni, vagy olyanban, ahol a túlélés az elsődleges szempont.

✓ Nem mindegy, hogy egy nagymama a gyerekkora történeteit meséli, vagy azt, hogy „Mi nem vagyunk olyanok, akiknek jó dolguk van.”

Mert ha ezt hallod elégszer, el is hiszed. És akkor a kavicsok között nem fogsz szívecskét keresni. Csak azt fogod látni, hogy mennyire egyenetlen a talaj, és hogy minden lépés egy újabb küzdelem.

És most itt jön az a rész, ahol a mesélő szeretettel pofon vágja az olvasót.😊

💡Figyelsz?🤔🔎

Ha te most ezt olvasod, és közben az jár a fejedben, hogy „Hát, nekem se mutogatta senki a kavicsokban a szíveket, úgyhogy nekem ez nem megy”…

Akkor hadd mondjak valamit.

Nem te tehetsz róla, hogy honnan indultál.

De hogy innen merre mész, az már rajtad áll.

Szóval, ha legközelebb egy gyerek megáll előtted, és lelkesen mutat valamit, amit te nem látsz…

Talán érdemes lesz egy pillanatra megállni.

Mert mi van, ha ez az egyetlen nap az életedben, amikor végre észreveheted?🤔

Mert lehet, hogy nem a kavics változott meg. Hanem te.💛

#SzabóAlízpszichológusírása 

#Lélekpirulák 

Képek forrása: Pinterestről 

~Megérdemled. Na de tényleg? Luxus vagy szabadság?~ 🤔

#Lélekpirulák #Pszichológia #Élet #Pénz #Jelenlét #Fókuszpont #Hála #Felismerések #Nézőpontváltás #Hitrendszerek #Újkezdet #Transzgeneráció #Hiedelmek #Luxus #Kommunikáció #Ahaélmények #Anyagibiztonság

         ~Megérdemled. Na de tényleg? 

            Luxus vagy szabadság?~ 🤔

✓ A motor halkan duruzsolt, a bőrülések illata még mindig az újdonság varázsát árasztotta. Anna és Gábor egy bevásárlóközpont parkolójában ültek az autóban, de egyikük sem mozdult.

– Parkoljunk be, vagy előbb nézzünk körbe egy jobb helyért? – kérdezte Gábor, ujjait az üléshuzaton dobolva.

– Nézzünk körbe – mondta Anna automatikusan. A szűk helyek szóba sem jöhettek.

Köröztek. Először egy kört, aztán még egyet.

– Az ott jó lenne… – kezdte Anna, de aztán észrevette, hogy az egyik oldalon egy kosaras kocsi árválkodik. – Nem, hagyjuk, még nekikoccan valami.

– Az ott? – mutatott egy másik helyre Gábor.

– Egy oszlop mellett? Aztán lehorzsoljuk az ajtót?

A harmadik kör után kezdtek úgy kinézni, mint akik inkább a parkolóban laknak, mint hogy bemenjenek vásárolni.

Ekkor egy idősebb férfi – alig két méterre tőlük – egy kopott, rozsdás Suzukival elegánsan befordult egy helyre, és teljes természetességgel rávágta az ajtót a saját autójára. Majd elégedetten elindult befelé, de mielőtt teljesen eltűnt volna, visszafordult:

– Ha ennyi stresszt okoz, akkor minek vettétek meg?

Anna és Gábor döbbenten néztek egymásra.

– Hallottad? – kérdezte Anna.

– Aha.

– Mit értett ezen?

– Szerintem… hogy ha egy kocsitól ennyire feszült vagy, akkor lehet, hogy rosszul csinálod.

Hosszú csend. Aztán Anna felsóhajtott.

– Tudod, az a legrosszabb, hogy igaza van.

---

✓ Kocsikulcs és nyugtalanság

– Nem normális, hogy egy ennyire jó életben ennyire nehéz jól érezni magunkat – sóhajtott Anna, miközben Gábor végre leállította az autót a bevásárlóközpont parkolójában.

A vadonatúj – pontosabban használt😊, de nekik új és csillogó – kocsiban ültek, amelynek bőrülése még mindig idegen volt számukra. Gábor megsimította a kormányt, de nem úgy, mint egy büszke tulajdonos, inkább mintha próbálná megszokni az érzést.

– Igen, drágám, de ha most jól éreznénk magunkat, mi lenne a következő probléma? – morogta, és egy nagyot sóhajtva hátradőlt.

Anna elnevette magát, de inkább fanyarul. Tudta, hogy Gábor csak félig viccel.

– Tudod, mi a baj? – folytatta. – Hogy mi magunk vagyunk a saját fukar főnökeink. Megengedjük magunknak a dolgokat, de nem engedjük meg, hogy élvezzük is őket.

– Hát, igen – bólogatott Gábor. – Ha lenne egy belső HR-esünk, már rég kirúgtuk volna magunkat munkahelyi boldogtalanság miatt.🥴🤭

✓ A felismerés🔎🧐

Bent a plázában Anna a barátnőjével, Eszterrel üldögélt egy kávézóban, még mindig a történteken pörögve, miközben Gábor addig beugrott a közelben lévő barkácsboltba.

– És tényleg, miért nem tudunk örülni neki? – kérdezte Anna. – Vettünk egy álomautót, és egyetlen percig sem élveztük.

– Mert nem engeditek meg magatoknak – felelte Eszter, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

– De miért?

Eszter hátradőlt, és kortyolt egyet a kávéjából.

– Figyelj, te mindig azt mondod, hogy nincs elég pénzed. Aztán amikor van, akkor meg nem hiszed el, hogy tényleg a tiéd. Mintha titokban bűntudatod lenne miatta.

Anna megmerevedett.

– Nem hiszem, hogy bűntudatom van.

Eszter felvonta a szemöldökét.

– Akkor miért nem tudod élvezni?

Anna nem válaszolt.😶

---

✓ A barátnő, aki mindent kimond 👇

– Szóval, elmondod végre, miért nézel úgy, mint aki vett magának egy luxusautót, de közben elrontotta az életét? – kérdezte Eszter, miközben beleharapott egy süteménybe.🤔

– Mert… mert azt hiszem, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy megérdemlem – bökte ki Anna.

Eszter letette a villáját, és szúrósan nézett rá.

– Anna, ezt a pénzt nem találtátok egy szerencsesütiben. Évekig dolgoztatok érte, gondosan beosztottátok, és most itt van. Egy rohadt autó. Egy eszköz. Nem egy démoni szerződés, ami a lelkedet követeli cserébe.

– Igen, de… – Anna tétovázott. – Tudod, a családomban mindig azt tanultam, hogy a kemény munka erény, a luxus pedig… hát…

– Bűn? – segített be Eszter. – Vagy legalábbis valami, amiért bocsánatot kell kérni?

– Pontosan! – csapott az asztalra Anna.

Eszter megforgatta a szemét.

– Hát akkor bocsánatot kérek az univerzumtól, hogy vettem magamnak egy új cipőt és táskák a múlt héten. Bocsánat, világegyetem, hogy élvezni mertem a fizetésemet!😬😐

Anna felnevetett.😃🤭

✓ A lottónyertes parkolóőr 👇

Mikor Gábor visszajött a parkolóba, Anna miután elbúcsúzott Esztertől még mindig az előző beszélgetés hatása alatt volt.

– Tudod, szerintem mi sosem leszünk elégedettek – mondta, miközben beszálltak az autóba. – Akárhány nullát látunk a bankszámlánkon, valahogy mindig azt érezzük, hogy nem elég.

Ekkor egy parkolóőr kopogtatott az ablakon.

– Ne haragudjanak, de rosszul álltak be – mondta kedvesen. – De segítek kitolatni.

Gábor fáradtan sóhajtott, de elindította a motort. A parkolóőr közben beszélgetni kezdett:

– Tudják, tegnap nyertem a lottón. Nem nagy összeget, de pont elég volt arra, hogy elmenjek a kedvenc kifőzdémbe, és egyek egy jó bablevest.

Anna és Gábor egyszerre kérdőn néztek rá.

– Ez volt az első dolga, miután nyert a lottón?

A férfi elmosolyodott.

– Persze. Mert tudják, az élet apró örömei 😊 számítanak igazán. Hiába van pénzed, ha nem tudsz örülni annak, amid van.💡👈

Még intett egyet, majd továbbállt.

Anna és Gábor némán nézték egymást.

Aztán egyszerre elnevették magukat.🤭

– Na jó, most azonnal elmegyünk egy jó étterembe, és megünnepeljük ezt az autót! – mondta Gábor, és sebességbe tette a kocsit.

– Igen, ideje megtanulnunk élvezni azt, amit elértünk – bólintott Anna.

És ez volt talán az első igazi alkalom, hogy valóban örültek annak, amit megengedhettek maguknak.

✓ A család régi dallama

Másnap este, amikor Gábor hazajött, fáradtan rogyott le a kanapéra. Anna közben egy régi családi fényképet nézegetett. A szülei és a nagyszülei voltak rajta – mindannyian dolgos, tisztességes emberek, akik sosem engedték meg maguknak a felesleges költekezést.

– Tudod, most jöttem rá – mondta halkan Anna –, hogy nem a világ miatt érzem magam így. Hanem miattuk.

Gábor odapillantott.

– A szüleid miatt?

– A generációk miatt. Minden, amit tanítottak, amit láttam… Ott van a fejemben, és ha bármi „túl jónak” tűnik, azonnal bekapcsol a belső riadó. „Ne légy pazarló! Ne kérkedj! Ne feledd, milyen nehéz volt!”

Gábor bólintott.

– És közben ők is pont ugyanezt csinálták?

Anna elmosolyodott.

– Igen. Talán itt az ideje, hogy valaki végre megtörje ezt a láncot...💡👈

✓ A parkolóban történő megvilágosodás 👇

Másnap bevásárolni mentek. Ahogy Gábor beállt az autóval a parkolóba, egy idős bácsi odacsoszogott hozzájuk.

– Szép kocsi – jegyezte meg egy biccentéssel.

– Köszönjük – válaszolta Gábor automatikusan.

– Élvezik is, vagy csak kifizették? – kérdezte a bácsi.

Anna és Gábor egyszerre hördült fel.

– Ööö… tessék? – kérdezte Anna.

– Tudják, fiatalok, én egész életemben spóroltam. Mindig arra gondoltam, hogy „majd egyszer”. Aztán elértem a nyugdíjat, és rájöttem, hogy annyira megszoktam a nélkülözést, hogy nem tudok mit kezdeni a jóléttel. A pénzem megvan, de az öröm már valahogy… kimaradt.

A házaspár döbbenten hallgatta.

– Szóval azt mondja, hogy…? – kezdte Gábor 

– Azt mondom, hogy ha van egy szép kocsijuk, akkor nyomják le azt a rohadt gázt, és menjenek el vele valahova, ahol boldogok lesznek – vigyorgott a bácsi.

Anna és Gábor összenézett. A parkoló egy pillanatra csendes lett, mintha az univerzum is várná a válaszukat.🤔

– Hát… – mondta Anna –, azt hiszem, ideje tényleg birtokba venni ezt az autót.

Gábor elmosolyodott.

– Indulunk?

– Indulunk.

Ahogy kihajtottak a parkolóból, Anna hátradőlt, és először érezte azt, hogy igazán önfeledten jelen van. Nem a múltban, nem a jövőben, hanem itt és most. És ez volt az igazi luxus.👈

✓ Végkifejlet & Konklúzió

Ahogy Gábor rálépett a gázra, és az autó simán siklott ki a parkolóból, Anna egy pillanatra lehunyta a szemét. Érezte a mozgást, a lendületet, azt, hogy a világ nem vár engedélyre – egyszerűen csak megy előre.

Talán tényleg ennyi az egész.

Mi van, ha az élet nem egy folyamatos bizonyítási folyamat? 

Mi van, ha nem kell állandóan megfelelnünk egy láthatatlan zsűrinek? 

Mi van, ha a legnagyobb bátorság néha az, hogy elhisszük: megérdemeljük a jót?🤔

És te?🔎

Mikor engedted meg magadnak utoljára, hogy ne csak birtokolj valamit, hanem valóban használd is? 

Mikor volt az, hogy nem csak megvetted az új ruhát, hanem örömmel viselted is? 

Mikor volt az, hogy nem csak elutaztál valahova, hanem ott is hagytad a hétköznapi gondokat?🤔

💡👈 Mert a valódi luxus nem a tárgyakban van. Hanem abban, hogy jelen vagy bennük, általuk...

És ha már itt tartunk… mi az, amit ma megengedhetsz magadnak – minden bűntudat nélkül?🤔

#SzabóAlízpszichológusírása 

#Lélekpirulák 

Képek forrása: Pinterestről 

„Álomból valóság”

 #Lélekpirulák #Pszichológia #Család #Konfliktuskezelés #Feszültség #Terápia #Kommunikáció #Egymásrafigyelés

                        „Álomból valóság”

"Álom-terápia" – avagy egy család újrakezdése 

(Segítő novella egy kamasz és szülei konfliktusairól)

1. A FESZÜLTSÉG - Felrobbanó érzelmek

– Anya, hagyd már abba! – csattant fel Nóri, és a szemét forgatva dőlt hátra a széken. – Komolyan, miért kell mindig mindent túlkomplikálnod?

– Mert érdekel, hogy mi van veled! – válaszolta Éva, a hangja már a veszélyesen magas „túlhangsúlyozom-az-aggódásom” szinten rezgett. – Az érettségid küszöbén állsz, és nekem fogalmam sincs, hogyan érzed magad!

– Talán mert sose hallgatsz meg?! – vágta rá Nóri dühösen.

– Sose hallgatlak meg?! – Éva szeme kikerekedett, a férje, Tamás pedig megadóan sóhajtott.

– Lányok, nem lehetne ezt kicsit halkabban? A szomszéd már biztos a popcornját ropogtatja.😬

Nóri durcásan keresztbe fonta a karját, Éva pedig sértetten fordult el. A légkör olyan sűrű lett, hogy egy kenyérvágó késsel is ketté lehetett volna vágni...🥴🤭

_ _ _

– Már megint nem vittem ki a szemetet, ugye? – csapta karba a kezét Nóri, a tizenhét éves kamasz. – Tudod mit, anya? Majd beírom a bakancslistámra!😉😐😶🗒️

– Ne szemtelenkedj! – csattant fel Éva. – Nem a szemét a lényeg, hanem hogy soha nem veszed figyelembe, amit mondok!

– Mert mindig ugyanazt mondod! – vágott vissza Nóri. – Nem vagyok elég jó, nem tanulok eleget, nem segítek eleget, nem vagyok elég hálás…🙁

– Ezt nem mondtam! – szorította össze az ajkát Éva. – De néha úgy érzem, mintha nem is érdekelne, hogy mit érzek!

– És te mit érzel? – kérdezte Nóri gúnyosan. – Hogy rossz vagyok?

– Nem! Hogy elveszítelek.🙁

Csend lett.

– Késő van. Aludj! – mondta Éva fáradtan.

Mindketten elvonultak a saját szobájukba, magukkal cipelve az aznapi sérelmeket...

2. AZ ÁLOM MEGOLDÁSAI 👇

Az éjszaka különös volt. Mindhárman – Éva, a férje, Tamás, és Nóri – ugyanazt álmodták. Egy különös, lebegő szobában ültek, ahol egy bölcs, aranyfényben úszó figura magyarázott nekik.👇

– A kommunikációtok olyan, mint egy rossz wifi-kapcsolat – mondta a figura. – Néha van jel, néha nincs, és legtöbbször mindenki mást ért abból, amit a másik mondani akart.

Éva felhúzta a szemöldökét.

– Ez most egy univerzális szülő-képzés?🤔

– Valami olyasmi – bólintott a figura. 

– A kulcs az empátia és a tudatos kommunikáció.💡👈

Ezután sorra jelentek meg a tanácsok olyanok amelyek mindegyikőjüknek szóltak egyaránt:

 💡„Hallgass, mielőtt reagálsz.”

💡„Mondd el az érzéseidet, de ne bűntudatkeltéssel.”

💡„Tiszteld a határaitokat.”

💡„Közösen keressetek megoldást.”

Nóri álmában felfigyelt valamire.

– Szóval, ha nem vádaskodok, hanem inkább elmondom, hogy én mit érzek, akkor anya nem fog rögtön támadni?🤔

– Valószínűleg – mondta a figura. – Ha elhiszed, hogy ő sem ellened van, hanem érted.

Tamás, aki eddig csendben hallgatott, hirtelen felnevetett.

– És nekem mi a feladatom?🤔

A figura széttárta a karját.

– Figyelj oda, támogasd mindkettőjüket, és ne akkor szólalj meg, amikor már ég a ház!

Tamás biccentett.

– Jogos.

_ _ _

Akkor, azon a különös éjszakán mindhárman nyugtalanul aludtak tovább... 

Nóri álmában egy kedves, de határozott hang szólt hozzá:👇

– Próbálj őszintén, de tisztelettel beszélni anyukáddal! Ha úgy érzed, nem ért meg, mondd el neki, hogy mit érzel, ne csak azt, hogy mit nem akarsz!💡👈

Éva álmában egy bölcs hang suttogta:👇

– Figyelj oda a lányodra anélkül, hogy rögtön tanácsot adnál! Néha csak annyi kell, hogy meghallgasd, és ne próbáld megoldani helyette az életét.💡👈

Tamás álmában pedig egy halk, de humoros hang duruzsolt:👇

– Barátom, te vagy itt a békefenntartó. Ne próbáld megúszni, hanem segíts nekik meglátni egymás nézőpontját!💡👈

Másnap reggel mindannyian ugyanazzal az érzéssel ébredtek: mintha valami fontosat tanultak volna.

3. A REGGELI PRÓBA - A változás első lépései

Reggelinél valami furcsa történt.

– Szóval... – kezdte Nóri óvatosan. – Lehet, hogy tegnap kicsit túlreagáltam.

Éva majdnem félrenyelte a kávéját.

– Ezt most komolyan mondod?

– Aha – vont vállat Nóri. – De te is néha túlzásba viszed.

– Hát... lehet – ismerte be Éva, miközben Tamás egy „vajon most szólaljak meg, vagy csak figyeljek?” arckifejezéssel ült közöttük.🥴

– És akkor most mi van? – kérdezte végül a férfi.🤔

Nóri és Éva egymásra néztek.

– Azt hiszem, megpróbálhatnánk hallgatni egymásra – mondta végül Éva, kissé bizonytalanul.

– És nem rögtön robbanni – tette hozzá Nóri.

– És talán nem kellene minden beszélgetésnek vitába fulladnia – Tamás megkönnyebbülten hátradőlt. – Hát, csajok, lehet, hogy először a szomszéd fog sírni, mert most vége a műsornak.😊

Mindhárman elnevették magukat.😃🤭

_ _ _

Harmadnap reggel újból mindhárman zavartan ébredtek. Az előzőnapi álom élénken élt még bennük, de egyikük sem tudta, hogy a többiek is ugyanazt látták.

Nóri szokás szerint a hűtőhöz csoszogott, Éva pedig szokás szerint rászólt volna, hogy ne csak zabkását egyen, de aztán eszébe jutott az álom.

„Hallgass, mielőtt reagálsz.”💡👈

Mély levegőt vett, és más hangon szólalt meg.

– Nóri, van kedved együtt reggelizni?

A lány gyanakodva pillantott rá.

– Mióta vagy ilyen nyugodt?

– Csak gondoltam, kipróbálok valami újat.

Tamás csendben figyelt, majd odalépett.

– És ha már itt tartunk, én is kipróbálom: figyelmesebb leszek. Mondjuk… kiviszem a szemetet.

Nóri kikerekedett szemmel nézett rá.

– Apa, beteg vagy?

Tamás nevetett.😃🤭

– Nem, csak új szoftvert telepítettem magamra éjjel.😉

A reggeli szokatlanul nyugodtan telt. És bár mindhárman próbálták úgy tenni, mintha semmi különös nem történt volna, belül mindannyian érezték: valami megváltozott.

4. A FLASHBACK - Az „aha!” pillanat

A nap folyamán mindhármukat elérte egy-egy hirtelen rádöbbenés.👇

Éva a munkahelyén, amikor a kollégája panaszkodott, hogy a fia kamaszodik, ráeszmélt: „Hát persze! Annyi időt töltöttem azzal, hogy meg akartam változtatni Nórit, hogy észre sem vettem, nekem kell változtatnom a hozzáállásomon!”

Nóri az iskolában, amikor a legjobb barátnője anyjára panaszkodott, hirtelen megértette: „Anyám nem ellenem van, hanem velem. Csak épp más nyelven beszélünk.”

Tamás pedig egy üzleti megbeszélésen volt, amikor ráébredt, hogy mennyivel könnyebb kezelni egy konfliktust, ha először figyel, és csak utána reagál.

Mire este hazaértek, mindannyian ugyanarra a következtetésre jutottak: miért nem csinálták ezt már évekkel ezelőtt?🤔

És persze jött a bűntudat.

– Annyit veszekedtem anyával feleslegesen… – dünnyögte Nóri.

– Annyiszor éreztem úgy, hogy nem hallgat meg… – sóhajtott Éva.

Tamás megvonta a vállát.

– Én meg annyiszor nem szóltam közbe, amikor kellett volna.

Egy pillanatig szomorúan néztek egymásra.🙁

Aztán egyszerre elnevették magukat.😃

5. Záróakord 

Nóri előrehajolt az asztalnál, és elmosolyodott.

– Szóval most akkor mind bűntudatot érzünk, hogy eddig rosszul csináltuk?🤔

Éva bólintott.

– Úgy tűnik.

– Akkor ez is egy új közös programunk – vonta meg a vállát Tamás. – Kollektív önmarcangolás.😶

Nóri felnevetett.😃

– Vagy… inkább ünnepeljük meg, hogy végre értjük egymást?

Éva és Tamás összenézett, majd egyszerre bólintottak.

– És akkor most mit csináljunk? – kérdezte Éva.

Nóri elgondolkodott, majd felcsillant a szeme.

– Mit szólnátok egy közös filmhez?

Tamás színpadiasan megfogta Éva kezét.

– Asszony, győztünk.

Éva elnevette magát.😃

– Lehet, hogy későn jöttünk rá, de legalább rájöttünk.

Nóri vállat vont.

– Na, akkor megnézhetjük végre azt a filmet, amit két éve ígérgettek?

Tamás sóhajtott.

– Változás van, csoda nincs.

Mindannyian nevettek, és ezúttal a nevetés nem rejtett magában feszültséget. Csak szeretetet.😃

A konklúzió – avagy a közös bölcselet 👇

A három főszereplő mielőtt aludni indultak volna, egymásra nézttek, és úgy döntöttek, hogy ezt az egész tanulságot megosztják azokkal, akik hasonló cipőben járnak.

Éva (az anya):

– Kedves szülők, egy dolgot tanultam meg: nem kell mindig azonnal választ adni. Néha az a legjobb, ha csak jelen vagyunk a gyerekünk életében, és meghallgatjuk őt. És igen, el kell fogadnunk, hogy néha nem mi tudjuk a legjobban!💡👈

Nóri (a kamasz):

– Szóval, hozzátok szólok, lázadó tini tesók! A szüleitek nem gondolatolvasók – ha azt akarjátok, hogy megértsenek, akkor mondjátok el normálisan, ne csak ajtócsapkodással meg sóhajtozással. Meglepő, de néha tényleg próbálnak segíteni.💡👈

Tamás (az apuka):

– És ha apa vagy, gratulálok! Te vagy a család Svájca, a béketeremtő. Ne húzd meg magad, hanem segíts abban, hogy a családtagok tényleg meghallják egymást. Egyébként pedig mindig legyen kéznél egy tábla csoki – vészhelyzet esetére.💡👈

Végszó: Soha nincs késő!

Nóri elmosolyodott, Éva megveregette a vállát, Tamás pedig elégedetten hátradőlt.

– Akkor most egy nagy tanulságot is levonhatunk, nem? – kérdezte Tamás.🤔

– Igen – bólintott Nóri. – Soha nincs késő a változáshoz.💡👈

– És minden probléma megoldható, ha nem csak a bajt látjuk, hanem a megoldást is – tette hozzá Éva.

– És ha mégis elakadunk… – Tamás egy csokit 🍫 tolt középre. – Mindig van egy vészhelyzeti terv.😊

Nevettek. 😃 És ez volt az első este hosszú idő óta, amikor nem volt vita. Csak egy család, amely próbált tanulni egymástól – és közben jól érezni magát.😊🍫👈

#SzabóAlízpszichológusírása 

#Lélekpirulák 

Képek forrása:- Pinterestről 

~AZ ENERGIA HANGOSABB, MINT A SZAVAK~

 

#Lélekpirulák #Pszichológia #Filozófia #Önismeret #Ùjjászületés #Belsőhang #Elengedés #Humor #Energia #Szavak

~AZ ENERGIA HANGOSABB, MINT A SZAVAK~

🤔 (Avagy hogyan keveredtem bele egy ingyenes terápiás ülésbe, és jöttem ki belőle egy egzisztenciális identitásválsággal – és egy jó adag röhögéssel.)😃🫢👈

✓ Kezdjük az elején, vagyis a véletlenek sorozatával 

🤔 „Miért vagyok itt?” – kérdeztem magamtól, miközben a székemben fészkelődtem. A szobában kellemes félhomály volt, minimalista berendezés, egyetlen íróasztal, egy fotel, és egy kanapé. Hát persze, hogy a kanapéra ültettek. Klisé.🥴

Az egész úgy kezdődött, hogy elrángattak egy ingyenes személyiségfejlesztő előadásra. Már itt gyanakodhattam volna, hogy valami gyanús, de az ingyen kávéval ☕ meggyőztek. 😃

A végén tombolasorsolás volt, és amikor kihúzták a nevemet, még nevettem is:

„Na, tessék, megnyertem a fődíjat! Egy ingyenes terápiás ülést!”🧘😊

Hát most itt ülök.

Előttem egy férfi – vagy legalábbis egy emberi alaknak tűnő jelenség –, aki olyan intenzitással néz rám, mintha röntgenszeme lenne, amolyan Csernusosan.🧐

„Na, kezdjünk bele! Mi a baj?” – kérdezte.

„Őszintén?” – vontam vállat. „Nem is tudom, mit keresek itt csak nyertem ezt a dolgot. Egy tombolát nyertem, gondoltam, hátha kapok egy kis életvezetési tanácsot.”

A férfi elmosolyodott. De nem kedvesen. Inkább olyan „ez nagyon fájni fog” módon.🤐

"Remek.Semmi baj én is csak úgy itt vagyok.

 Akkor kezdjük egy egyszerű kérdéssel. 

 Ki vagy te?”🤔👈

✓ A kínos identitásválságom kezdete - ki vagyok én valójában?🤷👇

Először humorral próbáltam elütni a dolgot "Egy milliárdos szupermodell, aki sosem izzad."

A mentor rávágja: "Szuper, akkor most nézzük meg, miért nem lettél az?"

"Ó, értem itt jön az a rész, ahol rám mondják, hogy magamat korlátozom..."

A mentor: "Nem, én inkább azt mondanám, hogy végig te magad voltál az akadály."

Felnevettem. „Na, jó akkor most váltsunk komolyra és akkor ezt gyorsan letudhatjuk.😐 Anna vagyok. Harminchárom éves, humán beállítottságú, koffeinfüggő és… nos… úgy tűnik, eléggé kíváncsi ahhoz, hogy most itt üljek.”

A férfi bólintott. „Szóval ezt a választ adod magadról? Egy név, egy szám, egy pár tény?”🤔

„Hát… ja?”😬

„Oké. És ha mindezt elvennénk? Ha nem lennél Anna, nem lennél harminchárom, nem lenne semmilyen múltad, semmi sérelmed, semmilyen hitrendszered… akkor ki maradna?”🔎

Hallgattam.

„Ne aggódj, van időd,” tette hozzá vigyorogva.

Fészkelődtem. „Hát… akkor egy üres lap lennék?”🗒️

💡👈 „Nem. Akkor az lennél, aki valójában vagy. Minden szűrő, korlátozó gondolat és program nélkül.”

„Oké, de ez így nagyon spirituálisan hangzik. Lesz itt füstölő is meg mantrázás?”🧘☯️♾️🪬

„Csak ha attól könnyebben rájössz a válaszra.”😊

✓ Miért ugyanazokat az embereket vonzom be az életembe? Kapcsolatok és energia.

„Nézzük másképp,” folytatta a mentor, miközben hátradőlt. „Milyen emberek vannak körülötted?”🤔

Felsóhajtottam. „Hát… vegyes felhozatal. De ha nagyon őszinte akarok lenni… sokszor kerülök olyan kapcsolatokba, ahol többet adok, mint kapok.”

A mentor bólintott. „Értem. És szerinted ez véletlen?”

„Hát, gondolom, valahogy én vonzom be ezeket az embereket, ugye?”😶

„Bravó! Most már csak azt kéne megfejteni, hogy mivel vonzod őket.”

Hallgattam.

A férfi előrehajolt, és kimérten megkérdezte: „Hogyan érzed magad ezekben a kapcsolatokban?”🤔

„Fáradtan. Kimerülten. Olyan, mintha egyoldalú lenne.”🙁

„És mit sugárzol ilyenkor?”

„Hát, valószínűleg… frusztrációt?”

A mentor elvigyorodott. „Pontosan. És most figyelj: az energia hangosabb, mint a szavak.”💡👈

Felsóhajtottam. „Tehát azt akarod mondani, hogy amíg belül azt érzem, hogy kimerülök, és folyton bizonyítani akarok, addig olyan embereket fogok vonzani, akik ezt kihasználják?”🤔

„Pontosan. Amíg nem változik az, amit belül érzel, addig nem változik az sem, amit kívül kapsz.”💡👈

„Szóval akkor most mondjam azt, hogy én egy királynő vagyok, és mindenki szolgáljon ki?”😃🫢

„Nem. Azt mondjad, hogy nem kell senkinek bizonyítanod semmit, és értékes vagy akkor is, ha nem adsz ki magadból mindent.”💡👈

✓ Melyik részem haldoklik, és melyik részem születik újjá? Változás és elengedés.

„Egyébként… néha úgy érzem, mintha egy részem haldoklana,” vallottam be halkan.🙁

A mentor bólintott. „Melyik részed?”🤔

„Nem tudom. Mintha valami elmúlna bennem… vagy mintha valami új akarna előtörni.”🔎

„És mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem haldokolsz, csak épp a régi programjaid halnak meg?”

Pislogtam. „Ez elég drámain hangzik.”😶

„Pedig így van. Az a részed, amelyik eddig azt hitte, hogy mindig bizonyítania kell, szépen lassan megszűnik. És ha hagyod meghalni, valami új születhet a helyére.”💡👈

✓ A hatalmas felismerés – avagy KICSODA EZ A FICKÓ?🔎🤔🧐

„Na jó, de honnan tudod ezeket rólam?” – kérdeztem gyanakodva.🤔

A mentor sejtelmesen mosolygott. 😊 „Hát, mert mindig is tudtad ezeket. Csak eddig nem hallgattál rám.”

Megborzongtam. „Várj… te… te ki vagy?”

A férfi hátradőlt, és kajánul elvigyorodott.🤭😊

„Anna, kérlek… szerinted én ki vagyok?”

Összeráncoltam a homlokom.

„Hát… a mentor, akit kisorsoltak a tombolán?”😐

A férfi felnevetett.😃

„Vagy talán… valaki más?”🤔🧐

És ekkor… mintha az egész szoba egy pillanatra megváltozott volna.🔀

Lélegeznem kellett. „Várj… ne mondd, hogy…”

A mentor kacsintott.😉

„Ó igen. Én vagyok te. Vagyis… a belső hangod.”😊

Anna döbbenten nézi a tükröződőasztallapot... és a saját tekintetét látja visszanézni benne.

✓ Csattanó – avagy, hogy röhögjünk magunkon a végén 😃👈

Döbbenten ültem.

„Hát ez rohadt kellemetlen.”

A mentor vállat vont. „Vagy épp rohadt felszabadító?”

Sóhajtottam. „Szóval magammal beszélgettem végig.”

„Igen. És végre figyeltél is rám.”

Elmosolyodtam. 😊👈 „Ez azt jelenti, hogy mostantól minden döntésemet könnyebben fogom meghozni?”🤔

A mentor elnevette 😃 magát. „A fenét. Ez azt jelenti, hogy mostantól mindig észre fogod venni, amikor hülyeséget csinálsz.”

Felkuncogtam.😃 „Legalább spóroltam egy pszichológuson.”

A mentor felvonta a szemöldökét.

„Vagy épp most fizettél be a leghosszabb terápiás folyamatra – saját magaddal.”💡👈

Anna nevet: "Akkor legalább a számlát is én állom."😃

VÉGE. VAGYIS… INKÁBB A KEZDET...😊

#SzabóAlízpszichológusírása 

#Lélekpirulák 

Képek forrása: Pinterestről