~Múltbeli Énjeim Találkozója – Meghívó nem szükséges~😊👈

 #Önirónia #Elfogadás #Nosztalgia #Önreflexió #Énrészekpárbeszéde#Interaktív #Szarkasztikus#Humoros

#Sajátgyengeségeinkerősségeink#Emlékek #Önismeret #Támogatóközösség

~Múltbeli Énjeim Találkozója – Meghívó nem szükséges~😊👈

✓ Nosztalgia-járat – a régi énrészeim mint támogató közösség

A késő délutáni nap egyre hosszabb árnyékokat vet a térre. Az áruház előtti padon ülök, várom a buszt, és közben hagyom, hogy a gondolataim szabadon kalandozzanak. Körülnézek, és minden épület valamilyen régi történetet idéz fel bennem. A város épületei nemcsak tégla és beton számomra, hanem emlékekből állnak.

A múlt itt van velem, nem nosztalgikus fájdalomként, hanem mint egy régi baráti társaság, amelyik újra összegyűlt egy estére.

Egy hosszú nap után voltam, egy képzésről érkeztem, ahol arról beszélgettünk, hogyan formálható a jellem, és hogy milyen erkölcsi sérüléseken megyünk keresztül az életünk során. Az előadó többekközött a változás szándéka, a segítség kérése mellett, a támogató közösség fontosságát hangsúlyozta.

 Az utolsó kérdésem az előadóhoz ez volt:

– És mi van akkor, ha a támogató közösség hiányzik? Pótolhatja ezt az Istenbe vetett hit?

Pótolhatják-e a régi énrészeink ezt a hiányt?

A válasz: – Nem.🙁

Hát, kösz szépen. Hát akkor most mi van? Kérjek egy cseregondviselőt vagy, hogy működik ez?😬🤭

Gondolataimba merülve észre sem veszem, hogy a pad körül kezd sűrűsödni a levegő. Mintha az idő megszaladna, mintha valami láthatatlan erő gyűjtené össze azokat, akik valaha voltam.

Aztán bammm, egy ismerős, de mégis furcsa hang szólal meg mellettem:

– Hát hellóka! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egy ilyen kérdést felteszel, és mi nem ugrunk rá?🤔

Felkaptam a fejem, és ott álltak ők. Az énrészeim. Minden egyes verzióm, akik valaha voltam.

✓ Az épületek és az énrészek megidézése🔎

* A kórház: A fájdalom, a küzdelem és az erő, amit akkor még nem láttam magamban. Az épület csendesen állt, mintha csak emlékeztetni akarna rá, milyen sokszor néztem fel rá aggodalommal.

* A továbbképző helyszíne: Az idealista, világot megváltani akaró fiatal pszichológus, aki még hitt a tökéletes változásban.💪

* A pszichodráma képzés épülete: Az önismereti mélységek, az első igazi felismerések önmagamról.

* A pad az áruház előtt: Egykoron a kedvenc helyem volt. Szerettem ott ülni, figyelni az embereket, kitalálni az élettörténetüket.A csendes megfigyelő, aki szerette elképzelni mások életét.

* Az aluljáró: ahol egy barátnőmmel egy átbulizott éjszaka után, a világ legboldogabb pillanataként éltük meg, hogy ettünk egy gyrost. A fiatalság könnyedsége, az átmulatott éjszakák, a gondtalan nevetések.😊

✓ Érkeznek a vendégek 🧐

Hirtelen egy alak tűnik fel mellettem a padon. Fiatal, ragyogó szemű, tele lelkesedéssel. Csak pár pillanatig tart, míg rájövök: ez én vagyok, huszonévesen, frissen végzett idealista pszichológusként.

Huszonéves Én (csillogó szemekkel, kissé naív, de eltökélt): Na végre! Mióta várok erre a találkozóra! Mondd, milyen érzés megváltani a világot és még mindig ugyanazokat a kérdéseket boncolgatni, mint 15 éve? Ez komoly?

Ja, és miért lettél ennyire szkeptikus?

Jelen Én a tapasztalt önismerettel rendelkező válaszol (mosolyogva): Hát… érdekes kérdés és kicsit frusztráló. Inkább úgy mondanám, hogy megtanultam, hogy a világ nem mindig kér a megváltásból. És most már legalább tudom, hogy nem minden kérdésre van válasz. És a fejlődés nem egyenes vonal, néha visszakanyarodunk, néha zsákutcába futunk....

Ja, és nem szkeptikus vagyok, csak realistább, de azért még mindig hiszek a változásban, csak máshogy, nem olyan szenvedéllyel mint régen, hogy majdfelrobbantunk a vágytól, hogy segítsünk.

A bulizós, fiatal énnem távolabbról nevetve jegyzi meg: és néha egy vodka martini kellett volna, hogy gyorsítsuk fel a folyamatot...

Szóval azért néha lehetett volna a lazítani is, nem gondoljátok? - kérdezte provokatívan...

Huszonéves Én (összeráncolja a homlokát): Az lehet, de én még mindig hiszek a változásban és a fejlődésben. Csak kíváncsiság, empátia és kemény munka kell, nem?

Jelen Én: Hát, az se árt. De néha az is kell, hogy ne akarj mindenkinek segíteni, csak mert pszichológus vagy.😊

Mielőtt folytathatnánk, egy másik alak jelenik meg. Fáradtnak tűnik, kissé sápadt, de van valami a tekintetében, ami egyszerre fájdalmas és mély. Ő az, aki egykoron a kórházi időszak alatt voltam.

Kórházi Én (fáradtan leül): Azt hiszem, nekem inkább csend kellene, nem ennyi filozofálgatás. Tudjátok, milyen fárasztó volt naponta állandóan vizsgálatokra járni hajnalban kiállni a gyógyszertár elé, hogy kapjam meg a megfelelő kezeléshez szánt gyógyszereket? Tudjátok, akkor azt hittem, sosem lesz vége, hogy mindig fájni fog, mindig aggódni fogok, mindig rettegni fogok a következő orvosi eredménytől. Akkor nem tudtam, hogy lesz egy nap amikor már csak egy emlék leszek egy buszmegállóból nézve.

Egyébként meg nem baj, ha nincs mindig válasz, néha az a fontos, hogy hogyan tudunk együtt élni a kérdésekkel.

Huszonéves Én (szelíden): Tudom. És nagyon sajnálom. Akkor még azt hittem, hogy elég akarni, és minden könnyebb lesz.

Kórházi Én (elmosolyodik): Akarni nem mindig elég. De azért jó, hogy még itt vagyunk.🙏

Ekkor egy újabb én-verzió jelenik meg: a pszichodráma képzésen résztvevő énem, aki már tapasztaltabb, és sokkal kevésbé veszi komolyan magát, de még mindig keres valamit.

Pszichodráma Én (karba tett kézzel): Nahát, milyen szép kis találkozó! Egyikünk túlbuzgó, a másikunk kimerült… én meg itt állok a kettő között, és próbálom megérteni, hogy egyáltalán kik is vagyunk. Egyébként meg itt üldögélünk és megint az élet nagy kérdéseit boncolgatjuk? Én csak annyit mondok: néha elég egy jó poén, hogy átlendüljünk a nehézségeken. 😉

Jelen Én (nevetve): Üdv a klubban. De mi van ha nincs kedvem nevetni? 

Pszichodráma Én (cinkosan): akkor majd én nevetek helyetted.

Jelen Én: Nem lenne jobb, ha nem azon gondolkodnánk, mit csinálhattunk volna másképp, hanem hogy mindannyian itt vagyunk most, egyetlen történetben összeállva?🤔

Ekkor nagy robajjt csap és közeledik a bulizós énem, aki egy kis pezsgőt is hozott magával – képletesen és szó szerint is.

Bulizós Én (lelkesedve): Na ne már! Mióta lettünk ennyire filozofikusak? Hol marad az élet élvezete? Egy jó buli, egy kis zene, egy spontán tánc a nappaliban?🤔

Huszonéves Én (felháborodva): Az élet nem csak a szórakozásról szól!

Bulizós Én: És nem is csak az önismereti elemzésekről. Néha csak meg kell inni egy kávét egy baráttal és kész!☕

Bulizós Én: Na jó, oké, szóval itt filozofálgatunk a támogató közösségről, miközben teljesen kihagyjuk a lényeget?🔎

Jelen Én: Mégis mi lenne a lényeg?🤔

Bulizós Én (széles mosollyal): Hát, hogy néha az is közösség, ha van, aki veled táncol hajnal háromkor egy kocsmában! 🫢😃

A pszichodráma-képzésen edzett terápiás énem közbevág. Ő már sokat látott, és bölcsebb, de egy cseppet sem kevésbé cinikus.

Pszichodráma Én: Na igen, mert egy kiadós másnaposság biztos megoldja az erkölcsi reziliencia kérdését.😬🤭

A kórházi énem – akinek a szemében fáradtság és bölcsesség ül – csendben bólint.

Kórházi Én: Bárhogy is próbáljuk kerülgetni, az igazság az, hogy a legnagyobb támogató közösség, amire mindig számíthatunk… az mi magunk vagyunk.💡👈

Hosszú csönd. Mindenki elgondolkodik. Még Bulizós Én is megáll egy pillanatra.

Aztán Huszonéves Én felhúzza a szemöldökét.

Huszonéves Én: Várjunk csak… akkor most mi vagyunk a te támogató közösséged? Mi? Az összes csodás döntésünkkel együtt?🤔

Jelen Én (ironikusan): Hát igen, ez van. Vagy segítetek, vagy egyedül kell megoldanom.

Pszichodráma Én (mosolyogva): És ez tényleg olyan nagy baj?🤔

✓ A nagy vita – és az aha-élmény 👇

Aztán egyenként nekem szegezik a kérdéseket.

Bulizós Én: Mikor nevettél utoljára úgy igazán? De ne mondd, hogy az előadás után!

Huszonéves Én: Mi volt az a pillanat az elmúlt egy évben, amikor igazán büszke voltál magadra?🤔

Pszichodráma Én: És ha most elfelejtenéd az összes elvárásodat, mit tennél holnap reggel, ami tényleg boldoggá tesz?

Kórházi Én: Kire számíthatsz most igazán? És mit tehetsz azért, hogy több ilyen ember legyen az életedben?

Érzem, ahogy kattog az agyam. Ahogy sorra érkeznek a válaszok – és velük együtt az aha-pillanatok.💡👈

Jelen Én: Nevetni? Nos… a kutyám tegnap beesett a mosdókagylóba, az mondjuk elég vicces volt.🤭

Bulizós Én: Na végre! Egy pont nekem!😃

Jesszus! Oké, hagyjuk. Inkább mondd meg, ha most eléd tennék egy gyrost hajnali négykor, mennyire lennél boldog?

Jelen Én: Valószínűleg ugyanannyira, mint akkor. Csak ma már refluxom is lenne hozzá.🥴

Jelen Én: Ja és büszke voltam magamra, amikor egy kliensem azt mondta, hogy megváltoztatta az életét egy mondatom.😊

Huszonéves Én: Oké, ez szép.

Jelen Én: És ha elengedném az elvárásokat… akkor holnap egész nap csak írnám ezt a történetet.🤭🫢😊

Pszichodráma Én: Helyes válasz!

Jelen Én: Hogy kire számíthatok? Talán rátok.🙏

Megáll a levegő. Aztán mindenki nevetni kezd.🫢😃👈

Mert igen. Megvan a válasz.

✓ A Nagy Párbeszéd

Mindannyian ott ülünk a padon. Nézzük a várost, az embereket, és hirtelen csend lesz. Mindenki mást hozott magával, mégis van bennünk valami közös.

Jelen Én: Ha most mindannyian adhatnánk tanácsot egymásnak, mit mondanátok?🤔

Huszonéves Én (határozottan): Higgy jobban magadban. Ne hagyd, hogy a világ cinizmusa kioltsa belőled a lelkesedést.💡👈

Kórházi Én (halkan): Meg fogsz erősödni. Csak engedd meg magadnak, hogy néha gyenge is lehess.💡👈

Pszichodráma Én: Tanulj meg nevetni magadon. Túl komolyan vesszük ezt az egész „önismereti utazást”.💡👈

Jelen Én (bólogatva): Oké, akkor én is mondok valamit: mindannyian pontosan azok voltunk, akiknek lennünk kellett. És itt vagyunk, együtt.🙏

✓ A támogató közösség... akit magadban hordasz

Ahogy most rájuk nézek, a képzésen hallott gondolat motoszkál a fejemben: Mi van akkor, ha a támogató közösség nincs meg? Pótolhatják-e az én-részeink ezt a hiányt?🤔

Jelen Én (elgondolkodva): A mai előadáson arról beszéltünk, hogy egy probléma után a helyreállítás egyik kulcsa a támogató közösség. De mi van, ügye ha az nincs meg?

Kórházi Én (csendes mosollyal): Akkor talán önmagunknak kell azzá válnunk.💡👈

Huszonéves Én (bizonytalanul): De hogyan? Ha egyedül vagyunk, honnan merítünk erőt?

Bulizós Én: Például abból, hogy nem vesszük túl komolyan a dolgokat. Egy fárasztó nap után néha az is elég, ha elmegyünk sétálni és veszünk egy jó sütit.💡👈

Pszichodráma Én: Vagy abból, hogy meghallgatjuk a régi énjeink bölcsességét. Mindannyiunknak van valami fontos mondanivalója.💡👈

Bulizós Én (képzeletbeli pezsgővel a kezében): Te most komolyan azon sírsz, hogy nincs támogatásod? Hahó, mi itt vagyunk!

Huszonéves Én (karba tett kézzel, enyhe sértettséggel): Várjunk csak…akkor most újra felteszem a kérdést, most tényleg, szóval mi vagyunk a te „támogató közösséged”? Mi? A pocsék párválasztási döntéseinkkel, a túlagyalásainkkal és azzal, hogy néha egy hétig csak pizzát ettünk?🤔

Jelen Én: Hát… ja. És tudjátok mit? Egész jó fejek vagytok.😊

(Ezen a ponton szeretném gyorsan megjegyezni, hogy nem, ez nem egy skizofrén epizód és egy pszichiátriai esetleírás. Pont ellenkezőleg! Ha valaki képes tudatosan reflektálni a saját múltbeli énrészeire, integrálni a tapasztalatait és összefüggéseket látni az életében, az nem szétesést, hanem éppenséggel belső harmóniát jelent. Szóval, aggodalomra semmi ok. Tovább a nosztalgia-vonaton!)💡

---

Csönd. Mindenki elgondolkodik. Még Bulizós Én is.

Aztán, mintha egy titkos összekacsintás történne köztünk, egyszerre törünk ki nevetésben.😃

A gondolat hirtelen megérint. Hiszen itt vannak ők – mindazok, akik valaha voltam. Lehet, hogy egyedül ülök a padon, de valójában sosem vagyok teljesen egyedül.💡

Jelen Én (mosolyogva): Akkor talán az a válasz, hogy a múlt énjeink lehetnek a támogató közösségünk. Ők tudják, min mentünk keresztül, mit tanultunk, és milyen erőket hordoztunk magunkban.

Huszonéves Én: Tehát a saját múltunk segíthet abban, hogy a jelenben helytálljunk?

Jelen Én: Pontosan. Ha emlékszünk arra, kik voltunk, könnyebb meglátni, kik vagyunk most – és kik lehetünk még.

Hirtelen megszólal a busz megállójában a kijelző: az én járatom érkezik.

Bulizós Én: Na jó, de legközelebb valami vidámabb témát is boncolgassunk, mondjuk azt, hogy milyen volt az első szerelmünk!

Jelen Én (nevetve): Megegyeztünk.😃

Huszonéves Én: Na, akkor indulunk?🤔

Jelen Én: Ti nem, én igen. De ez rendben van.

Felállok, és még egyszer visszanézek rájuk. Ott ülnek, mosolyognak. A múlt énjeim. Nem idegenek. Nem valakik, akiket el kellene felejtenem. Hanem azok, akik mindig is velem voltak.

Ahogy felszállok a buszra, még egyszer visszanézek az áruházra, a padra, a városra. Tudom, hogy a múlt és a jelen békében megfér bennem. És hogy minden, ami voltam, bármennyi verziója is létezett már önmagamnak, mindegyikre szükség volt, hogy az legyek aki most vagyok és ez így van jól.🙏

A busz ajtaja becsukódik, és elindulunk.

---

Konklúzió 👇

° A múltbéli önmagunk nem ellenség, hanem útitárs. Ha leülünk vele beszélgetni – akár egy padon, akár egy gondolatban –sok mindent megérthetünk magunkról. Talán azt is, hogy minden jól van úgy, ahogy van.

° A támogató közösség hiánya fájdalmas lehet, de nem jelenti azt, hogy teljesen magunkra maradunk. Ha nincs is mindig ott egy segítő kéz, a saját múltunk lehet az, ami támaszt nyújt. Minden régi én-részünk egy-egy tanú arra, hogy túléljük, hogy fejlődünk, hogy képesek vagyunk továbblépni. 💡👈

És néha, csak néha, nem árt egy kis pezsgő sem.😊

 ✓ És ekkor megértettem. 👇

Az előadáson azt mondták, hogy a támogató közösség nélkül nehéz a helyreállítás. De mi van, ha nekünk ez a támogató közösség mi magunk vagyunk? Ha a régi én-részeink mind itt vannak, és végső soron ők azok, akik segíthetnek helyreállni?

Mert ha figyelünk rájuk, ha meghallgatjuk őket, ha tanulunk tőlük – akkor nem vagyunk egyedül.

Egyébként - fordultam a régi önmagaimhoz az ajtóból- ha akkor mind tudtátok volna, amit én most tudok, változtatott volna valamin?

Hirtelen mindenki elhallgatott.

Aztán Egészségügyi Válságos Én vállat vont. Talán kevesebb stresszeltem volna.

Idealista Fiatal Én elmosolyodott. Talán másképp próbáltam volna segíteni.

Bulizós Én elgondolkodott. Talán... nem, semmin. A bulik tökéletesek voltak.

És akkor egyszerre mind felnevettünk.😃🫢

Mert mind egyek voltunk. Mert mind ugyanannak az életnek a darabjai voltunk. Mert minden úgy volt jól, ahogy volt.🙏

És most kérlek, Kedves Olvasó, gondolj vissza a saját régi énedre. Azokra a korszakokra, amikor más voltál, mint most. Képzeld el, hogy ott ülnek veled szemben, és csak rád várnak. Mit mondanának neked? És te mit mondanál nekik?🤔

De óvatosan – ha túl hosszan beszélgetsz velük, a busz még a végén otthagy a megállóban. És nem biztos, hogy a következő megállóban is éppen ilyen remek társaságod lesz. 😃

Zárszó: És most te jössz!

Kedves Olvasó!

Igen, te. Aki most itt ülsz, és azt hitted, hogy ennyivel megúsztad és csendben meglapulhatsz a képernyő mögött. Hát, nem!

Kérdezzük csak meg tőled is: 👇

Mikor nevettél utoljára úgy igazán, sírva, fuldokolva, hogy a hasad is belefájdult?

Mikor volt az a pillanat, amikor úgy érezted, hogy „na, ezért megérte”? Vagy hogy igazán büszke voltál magadra?

Mit tennél, ha elengednéd az összes elvárásodat?

Ha most hiányzik egy támogató közösség, tudsz egy pillanatra a régi énedre támaszkodni?

És a legfontosabb: ha ma már túl sokat agyaltál, nem lenne itt az ideje inkább egy jót nevetni?🤔

Csak mondom: a bulizós énrész nagyon támogatná.😊🫢

(A latte és a pezsgő választható. De ha igazán bátor vagy, veszel egy forró csokit – extra tejszínhabbal. Mert az életet ünnepelni kell!)💡👈😃

#SzabóAlízpszichológus 

#Lélekpirulák 

Képek forrása: Pinterestről