~Milyen zajos ez a csönd…~

 ~Milyen zajos ez a csönd…~

Igen, van az a pillanat, amikor végre elhallgat minden, nem pittyeg a telefon, nem zúg a háttérben a „majd mindjárt válaszolok”, nem pörög a fejben a következő teendő. És akkor… bumm. Megszólal a csönd. Bizony jó hangosan. A mai világban a csönd olyan, mint egy ritka madár: mindenki beszél róla, de nagyon kevesen látták élőben. A hétköznapjaink tele vannak értesítésekkel, ingerrel, elvárással, „csak még ezt most gyorsan”-nal. Rohanunk. Multitaskingolunk. Robotpilóta üzemmódban élünk. Igen, te is! Test itt, a lélek valahol majd a következő hétvégén, talán... És amikor végre megállnánk… sokan megijedünk. Mert a csönd nem üres. Tele van kérdésekkel. Érzésekkel. Félig kimondott mondatokkal, amiket eddig elnyomtunk a zajjal. Nem véletlen, hogy nagyon sokan félnek egyedül lenni. Félnek szembenézni önmagukkal. Mert mi van, ha nem csak válaszokat találunk ott, hanem hiányokat is? Hibákat? Kimondatlan vágyakat? Vagy, kapaszkodj meg, például elismerést. Mert sokszor még megdicsérni is igen nehéz magunkat. Pedig szerintem, nagyon is járna. 

A csönd olyan, mint egy tükör. Nincs filter. Nem szépít, de nem is bánt. Csak megmutat igazán. És igen, eleinte zajos. Kaotikus. Félelmetes. Olyan, mint amikor belépsz egy sötét szobába, és nem tudod, hol a villanykapcsoló, de minél többször maradsz bent, annál inkább kirajzolódnak a formák, és egyszer csak… megnyugszik minden, biztos vagyok benne, hogy tudod miről beszélek. A csöndben rengeteg válasz lapul. Olyan kérdésekre, amiket napközben elnyomunk egy görgetéssel. Olyan elakadásokra, amiket „majd egyszer”-re halasztunk. Olyan döntésekre, amikhez nem még több vélemény kell, hanem kevesebb zaj. Úgy gondolom egyáltalán nem kell rögtön órákra elvonulni egy hegytetőre, elég napi pár perc, telefon nélkül, feladat nélkül, csak jelen lenni. Ez az igazi csönddel való barátkozás. Mint egy új dallam: először furcsa, aztán ismerős, végül megnyugtató. Minél többször engeded meg magadnak ezt a befelé figyelést, annál könnyebb visszahangolódni a külvilág ritmusára is. Kiegyensúlyozottabban, tudatosabban, és valahogy… több boldog pillanat fér bele ugyanabba a napba. Szóval igen, ez a csönd néha zajos, de nem ellenség, csak egy kicsit türelmet kér. Ha megtanuljuk nem hangzavarként hallani, hanem halk, belső melódiaként, akkor talán rájövünk: mindig is ezt a zenét kerestük...

Szabó Alíz pszichológus 

~Lélekpirulák~ 

Képek forrása: Pinterestről 

Ami igazságtalan, az tanítson~

 ~Ami igazságtalan, az tanítson~

Próbáld meg hagyni, hogy ami igazságtalan, tanítson.

Az utóbbi időben igen sok igazságtalanság ért engem. És közben figyeltem magam.

Figyeltem, hogyan ugrik talpra az egóm, mint egy túl lelkes testőr: harcolna, védene, visszatámadna. Az egyik legegyszerűbb út ilyenkor a hibáztatás. A külvilág, a másik ember, a rendszer, a sors.

A másik pedig az áldozatszerep:

„velem mindig ez történik”,

és a fájdalom mögé bújva szépen lassan magányra ítéljük magunkat.

Pedig van egy nehezebb, de sokkal szabadabb út. Megállni, mögé nézni.

És feltenni azt a kényelmetlen kérdést:

vajon bennem mi mozdult meg most igazán?

Ez nem azt jelenti, hogy felmentjük a másikat. Nem azt jelenti, hogy relativizáljuk a bántást. Igenis van, amikor ok nélkül bántanak. Van, amikor valódi, jogos igazságtalanság ér, de a tanulás lehetősége akkor is ott marad.

Nem azért, mert „megérdemeltük”.

Hanem mert fejlődni azért mindig tudunk.

Az igazságtalanság sokszor nem választ ad, hanem tükröt tart: 

- hol nincsenek pontos határaim?

- hol maradok benne túl sokáig valamiben?

- mit viselek el újra és újra, amit már rég nem kellene?

- mire mondok igent, amikor már belül rég nemet érzek?

Ha beleragadunk az áldozatszerepbe, megdermedünk.

Ha csak másokat hibáztatunk, elveszítjük a saját erőnket, de ha tanulunk belőle, túlhaladjuk önmagunkat. Nem keményebbek leszünk.

Hanem tisztábbak. Érettebbek. Szabadabbak.

És ehhez néha elég pár egyszerű kérdés a hétköznapi szituációkhoz, mint a gyors önreflexiós kérdéseim igazságtalanság esetén:

Mi fáj itt most igazán: a helyzet vagy az, amit magamról elhittem miatta?

Hol próbál most az egóm védeni, és mire lenne leginkább szükségem valójában?

Mit tanít ez a helyzet a határaimról?

Van-e ebben bármi, amit legközelebb másképp csinálhatok?

Ha nem áldozatként néznék erre, mit látnék meg pontosan?

Mit vinne előre bennem ez a tapasztalat, ha nem ragadnék bele a haragba?

Az igazságtalanság nem kér engedélyt.

De a reakciónk mikéntje igenis a miénk!

És talán nem mindig az a legnagyobb erő, ha visszaütünk. Hanem az, ha hagyjuk, hogy tanítson, és közben nem veszítjük el önmagunkat.

Szabó Alíz pszichológus 

~Lélekpirulák~ 

Képek forrása: Pinterestről