Elismerés és önreflexió.

#Lélekpirulák #belsőpárbeszéd #tavaszivihar #virágszirom #csönd #felismerés #kérdések #válaszok #elmozdulások #elismerés #pszichológia

                  

                 ~Elismerés és önreflexió~      

Mostanában egyre gyakrabban a kérdésben levés állapota segíti a legjobban az örreflexióm: 

1. Milyen elismerés lettem mára, ami korábban még sosem voltam?

2. Miféle belső igazolása vagyok most önmagamnak, ami eddig hiányzott belőlem?

3. Mi az a fajta méltánylás, megbecsülés, ami már én vagyok – pedig sokáig nem voltam?

4. Miben ismerem most fel magam, amit egykor még csak remélni sem tudtam?

5. Milyen minőség vált valóra bennem, amit korábban kívülről vártam, most pedig én lettem azzá?

6. „Mi az a jelenemben megszületett elismerés, ami nem kívülről érkezett, hanem belőlem nőtt ki?

                                  ~

Àprilisi tavasz, de a levegő decembert idéz, sálam a nyakamba bugyolálva, ujjaim a csésze melegéhez simultak, és a vadalmafa  virágai, fehéres-rózsaszínes kis emlékdarabok, cikáznak körülöttem, mint egy gondolat, ami nem hagy nyugodni:

🗣️ Létezik-e az elismerés olyan aspektusa, ami még sosem voltam eddig, de mostanra már vagyok?

Először csak megismétlem magamban. 

A szél az arcomba csap egy virágszirmot, és vele együtt az első válasz is megérkezik:

✓ Elismerés önmagam által.

Talán korábban mindig mások szemén keresztül akartam látni magam. 

A dicséreteikben kerestem a saját értékem. Most viszont... talán most először én vagyok az, aki bólint. Aki elismeri: „Jól van. Nem vagy tökéletes, de elég jó vagy. És haladsz.”

– Ez vajon azt jelenti, hogy végre kinőttem a megfelelni vágyásból? – kérdezem magamtól.

– Nem. De talán már nem az vezet, hanem én vezetek, és az csak néha próbálja visszavenni a kormányt – válaszolom halkan, a kávém fölé hajolva.

✓ Elismerés mások által, de nem a megszokott módon.

Korábban, ha elismertek, az a teljesítményemről szólt: jó jegy, jó munka, ügyes előadás.

Most viszont... emberek jönnek visszajelzésekkel, hogy „jól esett, ahogy figyeltél rám”, vagy „megnyugodtam melletted”.

– Ez már nem az, hogy „mit tettél”, hanem hogy „ki vagy”.

– Vagy legalábbis: milyen jelenlétté váltál.

És ez egészen másféle elismerés. Finomabb. Mélyebb. Nehezebb elfogadni, mert nem lehet rá hivatkozni az önéletrajzban. 

De valahol ez a legőszintébb visszajelzés.

✓ Az élet elismerése.

A szél újabb szirmot sodor az ölembe.

– Mi van, ha nem engem ismernek el, hanem én ismerek el valamit?

Elismerem, hogy az életem most itt tart.

Hogy ez a mai nap ilyen szeles és furcsa.

Hogy vannak napok, amikor semmi sem „sikerül”, és mégis: vagyok.

Ez az elismerés talán az elfogadás új szintje.

A „mégis”.

A „még mindig”.

A „már nem harcolok ellene”.

✓ Az isteni vagy kozmikus elismerés.

A szél egy pillanatra elcsendesedik. Mintha várna. Mintha most jönne a fontos.

– És mi van, ha ez az elismerés nem is tőlem jön, nem is emberektől, hanem egy nagyobb erőtől?

Hogy valami – nevezzük Univerzumnak, Istennek, Életnek – most először úgy „néz rám”, mint aki végre beérett. Mint aki végre hajlandó volt azzá válni, amivé született.

Ez az elismerés nem harsány.

Nem küld rólam oklevelet.

Csak csendben kibontja körülöttem a vadalmafa virágait, és azt mondja:

– Már itt vagy. Már vagy.

✓ A gyermeki énem elismerése.

Aztán eszembe jut valami egészen váratlan.

A kislány, aki voltam.

A kamasz, aki félt, hogy sose lesz elég.

A huszonéves, aki kereste a helyét.

És most... talán először ők is elismernek.

Bólintanak a múltból.

– Nem gondoltuk, hogy pont így, de... megcsináltad. Élsz.

És ez elég.

A gondolat megszületett. Én már vagyok.

Nem cím. Nem címke.

Egy jelenlét, egy érzet, egy belső mozdulat.

És miközben a szél újabb szirommal ajándékoz meg, rájövök:

az igazi elismerés az, amikor már nem kell elismerést keresni.

Amikor nem kérdezem, hogy „ki vagyok én”, hanem megélem azt, aki most vagyok.

És az még sosem voltam.

És az mostanra már vagyok.

✓ A testem elismerése, végre nem csak funkció.

– És a tested? Mikor ismerted el úgy igazán?

– Hmm… Talán amikor először nem azt néztem, mi rossz rajta, hanem hogy hordoz engem.

– Hogy kibírt velem minden vihart.

– Hogy volt, hogy haragudtam rá, fájt, cserbenhagyott – de még mindig itt van.

– Igen. Talán most először nézek rá úgy, mint partnerre, nem mint ellenségre.

– Ez elismerés?

– Inkább hála. De annak is van egy elismerő mozdulata.

✓ Az idő, mint elismerés.

– Azt mondják, idővel minden megérik.

– És ha én most vagyok „érett”?

– Vagyis az idő most ismer el – hogy idáig eljutottál.

– Vagy én ismerem el az időt – hogy bár lassan haladt, mégis hűséges volt.

– Olyan ez, mint egy növény: nem kiabál, nem sürget – csak nő.

– És most már vagyok. Akkor is, ha nem látványosan.

✓ A csend elismerése.

– Régen féltem a csendtől.

– Most pedig már keresem.

– Mert a csendben nem kell bizonyítani.

– Ott vagyok én. Néma, de jelenlévő.

– Talán az elismerés is csend lett bennem. Már nem harsány taps. Csak... nyugalom.

– Az is egy elismerés, ha nem hiányzom saját magam mellől.

✓ Az elengedés elismerése.

– Talán az is elismerés, ha már nem akarok mindent megtartani.

– Ha valakit elengedek úgy, hogy közben nem csökken az értéke bennem.

– Vagy ha álmot eresztek el, és nem érzem, hogy vesztes lennék.

– Az elengedés... mint a szél. Lefújja a felesleget. Meghagyja az igazat.

– Akkor az elismerés néha az, amit már nem szorítok.

✓ Az árnyékaim elismerése.

– És mi van azzal a részemmel, amit sokáig szégyelltem?

– Amit rejtegettem?

– Amit megtagadtam?

– Ha most már képes vagyok nevén nevezni...

– Ha látom, hogy nem elrontott változatom, hanem a történetem része...

– Akkor ez is elismerés.

– A sötét is hozzám tartozik, nem csak a fény.

Olyan ez, mintha a szél most egymás után sodorná elém ezeket a témákat, néha szelíden, néha viharosan. Jöjjenek sorban.

✓ A gyógyulás elismerése

– Mikor gyógyultam meg?

– Amikor már nem fájt, vagy amikor már nem haragudtam, hogy fájt?

– Amikor el tudtam mondani, mi történt – és már nem remegtem bele?

– Talán a gyógyulás nem esemény, hanem döntés.

– Vagy állapot. Vagy a sebhelyem elfogadása, mint egy új rajz a bőrömön.

– És amikor már nem kell, hogy más is lássa a gyógyulásom, csak én…

– …akkor végre el is ismerem.

✓ A baráti kapcsolatok változása

– A barátság is változik?

– Minden változik. Néha ő tűnik el, néha én nem vagyok már ugyanaz.

– És mikor ismerem el, hogy egy kapcsolat már nem épít?

– Amikor már több bennem a magyarázkodás, mint a nevetés.

– De volt idő, amikor a nevem hallatán mosolygott. Ez elég volt.

– Akkor az emlékét is elismerhetem.

– Nem haragból, nem fájdalomból. Csak úgy: köszönetből.

✓ A szülőkkel való kapcsolat elismerése

– Hányszor próbáltam más szülőket kívánni?

– Vagy ugyanazokat, csak... jobban.

– De mikor tudom elismerni őket?

– Talán amikor nem elfelejtem a hibáikat, hanem értem őket.

– És ha már nem a gyermek néz rájuk – hanem a felnőtt én, aki látja:

– Ők is csak tanultak. Épp rajtam.

– Ez fájhat. De mégis: ez is elismerés.

✓ A tágabb családdal való kapcsolat

– És a család, amit nem választottam, de kaptam?

– Ott is vannak sebek, árnyékok, hallgatások.

– Néha a genetika adja, néha a közös trauma.

– De mi van, ha most már én vagyok a „tudatos ág”?

– Ha én töröm meg a mintát, én tanulok másképp szeretni?

– Akkor az is elismerés, hogy nem tagadom le őket – csak már nem másolom őket.

✓ A hivatás és szerepünk benne

– Mit jelent a hivatásban elismerés lenni?

– Talán amikor nem címek, sikerek, visszajelzések tartanak meg, hanem az a belső érzés:

– Ezt akkor is csinálnám, ha senki sem nézné.

– Vagy talán: ezt már nem csinálnám úgy, ahogy eddig.

– Az elismerés az is, amikor elhagyok egy szerepet, ami nem én vagyok többé.

– A tiszta jelenlét néha hangosabb, mint egy teljes önéletrajz.

✓ A nőiesség és azonosulás

– Mit jelent ma nőnek lenni bennem?

– Már nem a külső képek, nem elvárások, nem definíciók.

– Nőnek lenni most: tér, befogadás, kreativitás.

– De néha erő, néha csend. Néha harag is.

– A nőiség elismerése bennem az, amikor már nem akarom megfejteni –

– csak megengedem, hogy legyen. Úgy, ahogy vagyok.

✓ Az anyaság (és annak elmaradása)

– És ha nem lettem anya?

– Vagy nem úgy, ahogy terveztem?

– Akkor kevésbé vagyok nő? Kevésbé vagyok teljes?

– Talán az elismerés az, ha látom:

– Anyává válhatok más formában is. Gondoskodásban, figyelemben, elfogadásban.

– És hogy nem a hiány határoz meg – hanem az, amivé válni tudok a hiányon keresztül.

– Ez mély béke. Nem pótlás, hanem átlényegülés.

✓ A szexualitás megélése

– A testem vágyik. Néha fél. Néha túl sok, máskor túl kevés.

– De mikor ismerem el igazán?

– Amikor nem valaki kedvéért élem meg, hanem vele együtt.

– Vagy amikor nem kell megfelelnie semmi sablonnak.

– A szexualitásom elismerése az, amikor rájövök:

– nem tárgy vagyok, hanem jelenlét.

– És ez a jelenlét szent. Akkor is, ha szenvedélyes. Akkor is, ha csendes.

✓ A spiritualitás és a Felsőbbhöz való viszony

– És ki vagyok én Isten szemében?

– Amikor nem könyörgések, nem félelmek, nem bűnök visznek hozzá – hanem kíváncsiság.

– Vagy hála.

– Talán az igazi elismerés az, amikor nem felfelé nézek rá, hanem befelé.

– Mert ott van. Mindig is ott volt.

– És akkor már nem kell koldulni a kegyelmet 

– csak felismerni: én is az vagyok.

              A széllel:

A szél még mindig fúj. Most épp hideg és szúrós. A csészém kiürült.

De valami megtelt.

Talán épp én.

És ez az újfajta elismerés, amit nem más ad, nem dicsőség hoz, nem siker kényszerít ki,

ez valahogy én lettem.

Nem azért, mert megérkeztem.

Hanem mert már nem keresem, hogy „ki kéne még lennem”.

Hanem felismerem:

ki vagyok most és ez már elég ahhoz, hogy elismerjem önmagam.

Most következzen egyfajta visszabontás a rétegekből, amelyek a végső felismeréshez vezetnek majd.

A korábbi kiinduló mondatom, miszerint 

Létezik-e az elismerés olyan aspektusa, ami még sosem voltam eddig, de mostanra már vagyok?

– átfogalmazható egy olyan kérdésformába, ami egyszerre költői és irányt mutató, és amely mentén a különböző aspektusok feltárhatók.

Íme az új kiinduló kérdés:

Mi az, amivé váltam, de még sosem láttam magamban elismerésként?

(vagy: Miben vagyok most már több, amit eddig nem ismertem el magamban?)

Most ehhez kapcsolódóan minden aspektushoz kapcsolok egy rövid, irányt mutató kérdést, amely segít feltárni annak az „új elismerésnek” a rétegét:

✓ Gyógyulás

– Mikor kezdtem el nem a sebemmel, hanem a gyógyulásommal azonosítani magam?

✓ Baráti kapcsolatok

– Mikor lettem az az ember, aki nem mindenáron akarja megtartani azt, ami már nem tart meg engem?

✓ Szülőkkel való kapcsolat

– Mikor váltam azzá, aki a szülők hibáiban már nem bűnbakot, hanem emberit lát?

✓ Tágabb család

– Mikor lettem az, aki képes új mintát építeni, anélkül hogy szégyellné, honnan jött?

✓ Hivatás

– Mikor ismertem fel, hogy nem csak csinálom, hanem vagyok a hivatásom?

✓ Nőiesség

– Mikor éreztem először, hogy a nőiségem nem forma, hanem jelenlét?

✓ Anyaság (vagy annak hiánya)

– Mikor kezdtem el anyai minőségeket élni, akár gyermek nélkül is?

✓ Szexualitás

– Mikor vált a testem nem mások tükrévé, hanem saját önismeretem szentélyévé?

✓ Spiritualitás

– Mikor éreztem először, hogy az isteni nem kívül van, hanem már bennem lakozik?

Szóval:

Ahogy sorra válaszolunk ezekre a kérdésekre, úgy kezd el kirajzolódni az a valaki, aki mindig is ott volt bennünk – csak eddig nem ismertük el. 

Az új elismerések nem kívülről érkeznek. Csak végre felismertük őket, mint szélben táncoló virágszirmokat, amik nem estek le – csak ráeszméltek, hogy már rég a fán voltak.

Szeretettel Alíz 😊 

#SzabóAlízpszichológus 

#Lélekpirulák 

#hatetszikoszdmeg 

Képek forrása: Pinterestről