#akarásenergiája #ellenállás #elengedés #boldogság #célok
Vajon néha éppen az akadályoz minket a boldogságban, amiről azt hisszük, hogy elvezet hozzá?
Amikor van egy célunk, és pontosan tudjuk, merre tartunk, megszületik bennünk az akarás energiája. Elindulunk, teszünk érte, küzdünk, haladunk. Aztán egyszer csak elérjük, amire annyira vágytunk… és mielőtt igazán megélhetnénk az örömöt, máris megjelenik a következő cél. Az újabb vágy, az újabb mérföldkő, az újabb „majd akkor leszek igazán boldog, ha…”.
És így, szinte észrevétlenül, az akarás válik életünk állandó kísérőjévé.
De vajon mi történik velünk közben?
Minél pontosabban tudjuk, mit szeretnénk elérni, annál határozottabban rajzolódik ki bennünk az is, amit mindenáron el akarunk kerülni. Nemcsak vágyunk valamire, hanem félünk attól is, hogy nem sikerül. Nemcsak szeretnénk valamilyenné válni, hanem küzdünk az ellen is, amilyennek most látjuk magunkat.
Így az akarás mellé lassan felsorakozik az ellenállás.
Akarjuk, hogy valami megtörténjen, miközben rettegünk attól, hogy nem fog. Szeretnénk megváltozni, miközben nehezen viseljük azt, akik jelenleg vagyunk.
Ez a belső feszültség pedig sokszor többet vesz el belőlünk, mint amennyit a céljaink megvalósítása adni képes.
Hiszen miközben folyamatosan a következő lépésre koncentrálunk, egyre kevésbé vagyunk jelen abban, ahol éppen tartunk. Elfelejtünk kapcsolódni önmagunkhoz. Ahhoz az énünkhöz, amely nem a teljesítményünktől, az eredményeinktől vagy mások elismerésétől válik értékessé.
Gondoljunk csak bele: hányszor próbáljuk meg kijavítani, átformálni vagy meghaladni önmagunkat? Hányszor érezzük azt, hogy majd akkor leszünk rendben, ha magabiztosabbak, sikeresebbek, türelmesebbek, bátrabbak vagy éppen szerethetőbbek leszünk?
Mintha az életünk egy soha véget nem érő önfejlesztési projekt lenne, amelyben a jelenlegi önmagunk mindig csak egy átmeneti, javításra szoruló állapot.
Pedig a fejlődés vágya és önmagunk elfogadása nem egymás ellenségei. Nem kell lemondanunk a céljainkról, és nem kell feladnunk azt, amire vágyunk. De talán érdemes megvizsgálnunk, milyen belső állapotból indulunk el feléjük.
Azért szeretnék változni, mert kíváncsi vagyok arra, mi minden rejlik még bennem? Vagy azért, mert úgy érzem, a mostani önmagam nem elég jó?
Azért dolgozom egy célért, mert fontos nekem? Vagy azért, mert csak a sikerem után engedném meg magamnak, hogy végre elégedett legyek?
Egyáltalán nem mindegy.
Van valami különös abban, ahogyan a természet működik. A fa nem próbál másik fajjá válni ahhoz, hogy értékes legyen. Nem sürgeti a tavaszt, és nem szégyelli a télben a leveleit. A maga ritmusában növekszik, miközben nem szűnik meg annak lenni, ami.
Mi, emberek viszont gyakran annyira belefeledkezünk abba, amivé válni szeretnénk, hogy közben elfelejtjük megélni azt, akik vagyunk.
Talán éppen ezért lenne fontos időnként megállnunk. Nem azért, hogy feladjuk az utunkat, hanem azért, hogy újra kapcsolatba kerüljünk önmagunkkal.
Hogy feltegyük magunknak a kérdést:
Hol van most az életemben az a terület, ahol már nem a célomért teszek, hanem görcsösen küzdök valami ellen?
Mit próbálok mindenáron megváltoztatni? Mit nem vagyok hajlandó elfogadni? Mi az, amit annyira szeretnék elérni, hogy közben már a jelenemet is feláldozom érte?
És vajon készen állok-e egy kicsit lazítani a szorításon?
Mert az elengedés nem feltétlenül azt jelenti, hogy többé nem vágyunk valamire. Néha csupán azt jelenti, hogy nem tesszük függővé tőle a saját békénket.
Persze vannak dolgok, amelyeket könnyebb elengedni, és vannak olyanok, amelyekhez újra meg újra visszatérünk. Egy felismerés önmagában nem mindig old fel egy mélyen gyökerező belső feszültséget. Néha időre, türelemre és sok apró újrakezdésre van szükségünk ahhoz, hogy a görcsös ragaszkodásból lassan bizalom, az ellenállásból pedig elfogadás szülessen.
És talán éppen itt kezdődik valami igazán fontos.
Nem akkor, amikor már mindent elértünk vagy, amikor végre tökéletessé formáltuk magunkat. Inkább abban a pillanatban, amikor már nem kell folyamatosan harcolnunk a jelenlegi önmagunk ellen ahhoz, hogy elindulhassunk a vágyott jövő felé.
Mert az élet nem csupán arról szól, hogy kivé szeretnénk válni. Hanem arról is, hogy képesek vagyunk-e közben elfogadni és megélni azt az embert, akik már most vagyunk.
Talán nem mindig újabb célra van szükségünk. Néha csak arra, hogy megérkezzünk ahhoz, amit már elértünk. Hogy ne csak rohanjunk a boldogság felé, hanem észrevegyük azokat a pillanatokat is, amelyekben már most ott lehet.
A kérdés tehát nem csupán az, hogy merre tartasz. Hanem az is: tudsz-e jól lenni önmagaddal útközben?
~Lélekpirulák~
Szabó Alíz pszichológus
Képek forrása: Pinterestről
