Amikor a test már nem suttog… hanem kiált

 
#belsőút #remény #önreflexió #lélek #test

Amikor a test már nem suttog… hanem kiált


Úgy kb egy évvel ezelőtt a testem még csak halkan szólt hozzám. Először csak apróbb fájdalmak jelentek meg a bal kezemben. Olyanok, amelyeket könnyű volt megmagyarázni és félretenni egy hosszú munkanap után. Majd jött még egy tünet. Aztán még egy. Szépen, lassan, szinte észrevétlenül odáig jutottam, hogy a bal karomat vállból nem, vagy alig tudtam használni. 
Ma itt és most, már nem is az a fontos, hogy pontosan milyen tüneteim voltak. Sokkal fontosabb az, amit közben megértettem. A testem nem egyik napról a másikra kiáltott. Előtte hónapokig próbált beszélni hozzám. Csak én nem hallottam meg.
Pszichológusként hosszú évek óta embereket kísérek végig az önismeret rögös útjain. Nap mint nap segítő kezet nyújtok azoknak, akik elakadtak. Meghallgatok, megtartok, támogatok. És valahogy ez lett az életem természetes működése.
Segíteni.
Mindig másoknak.
A munkahelyemen, a barátaimnak, az ismerőseimnek, és persze nem utolsó sorban a családomban. Csak közben észrevétlenül én magam mindig a sor végére kerültem.
Pedig foglalkoztam önismerettel, nem is keveset. Meditáltam. Reflektáltam. Nem hanyagoltam el teljesen magam, aki ismer az jól tudja. Mégis volt valami, ami mélyebben, csendesebben, láthatatlanul gyűlt bennem.
És egyszer csak a testem átvette a szót.
Próbáltam mindent.
Csontkovácsot. Masszázst. Meditációt. Alternatív módszereket. Neurológust. Reumatológust. Vizsgálatokat. Lelki okok boncolgatását. Kezeléseket és még hosszan sorolhatnám.
Aztán eljutottam odáig, hogy naponta harminchat tablettát szedtem. És őszintén?
Nem lettem jobban.
Sőt.
Egy ponton már nem tudtam eldönteni, hogy maga a betegség visel meg jobban, vagy a gyógyszerek mellékhatásai.  Hosszú véget nem érő álmatlan éjszakák, hányinger, szédülés, zavart látás. Napok amiket zombiként átaludva, egyszerűen csak túlélni próbáltam.
Nem azért írom ezt, hogy bárkit eltántorítsak a kezelésektől. Ellenkezőleg. Hiszek a hagyományos és az alternatív orvoslásban is. Hiszek abban is, hogy a testi tüneteket komolyan kell venni és ki kell vizsgáltatni.
De ma már azt is hiszem, hogy a gyógyulás sokszor nem csak egy recept vagy egy kezelés pontos neve. Hanem kapcsolat.
Mégpedig kapcsolat önmagunkkal.
Mert miközben egész életemben másokat tanítottam arra, hogyan figyeljenek befelé, én magam nem vettem észre, hogy időnként igenis nekem is szükségem lenne megállni.
Nem csak akkor, amikor már nem tudom felemelni a karomat. Hanem sokkal korábban.
Amikor még csak picit fáradtabb vagyok.
Amikor már nem örülök annak, aminek régen örültem. Amikor csak adok, de nem töltődöm.
Amikor mindenki fontosabb lesz nálam.
Az egyik legnehezebb ebben az időszakban  a fájdalom mellett, az a rengeteg jó tanács. Mindenki segíteni akar. Mindenkinek van egy története. Egy csodaszere. Egy biztos módszere. És miközben hálás vagyok minden jó szándékért, rá kellett jönnöm valamire.
Végül mégis nekem kell egyedül végigjárnom ezt az utat. Nekem kell megtanulnom meghallani, mire van szüksége a testemnek.
Mi az, amit befogad. Mi az, ami táplál.
Mi az, ami energiát ad. És mi az, ami csendben elvesz belőlem újból és újból egy darabot. Ma már nem a nagy csodákat keresem. Hanem megtanultam örülni annak, ha végre húsz percet egyhuzamban tudok aludni. Ha egy ételt befogad a szervezetem. Ha sikerül végre fél kézzel is elkészülnöm időre. Ha egy kicsit kevesebb a fájdalom.
Ha ma valamivel többet tudok megcsinálni, mint tegnap. A gyógyulás olykor nem látványos. Van, hogy csak annyi, hogy nem adod fel. Hogy újra felkelsz. Hogy újra remélsz. Hogy újra hiszel abban, hogy egyszer jobb lesz.
Mert lesz. Tudom.
Talán nem olyan úton, ahogy elképzelted.
Talán nem olyan gyorsan, ahogy szeretnéd.
De minden apró lépés számít.
Ha egy dolgot magaddal vinnél ebből az írásomból, legyen ez:
Ne várd meg, amíg a tested ordítani kezd.
Hallgasd meg akkor is, amikor még csak suttog.

Állj meg időnként.
Kérdezd meg magadtól:
Mit érzek valójában?
Mire lenne most szükségem?
Mi tölt, és mi merít ki?
Hol szorítom háttérbe önmagamat?
És ha most éppen egy nehéz időszakon mész keresztül, szeretném, ha tudnád:
Nem kell tökéletesnek lenned.
Nem kell ma meggyógyulnod. Elég, ha ma nem adod fel. Légy hálás minden apró előrelépésért. Minden nyugodt percért.
Minden mély levegőért. Minden falatért, amit a tested elfogad. Minden reggelért, amikor újra kaptál egy esélyt. Mert az élet már többször megmutatta, hogy a remény nem hangos, a remény csendesen ül mellettünk a legnehezebb napokon is, és csak ennyit suttog:

„Menj tovább. Még nem ért véget a történeted.”

Szeretettel Alíz 

~Lélekpirulák~