#boldogság #öngondoskodás #szeretet #illúzió
A pad és a szatyor csendje
Az ősz színei már belecsorgatták magukat a városba: a fák alatt megsárgult levelek lapultak, mint elfelejtett levelek egy régi könyvben.
Anna – fiatal, de már inkább a középkorúság küszöbén járó nő – sietett a buszmegálló felé. Fáradt volt, a lépteiben nem volt lendület, inkább csak megszokás. Arcán ott ült a nap nyoma, és a vállaiban a hetek súlya. Arra gondolt, milyen jó lesz majd leülni a padra, amíg várja a hazafelé zötyögő buszt.
Szerencséje volt: a padon maradt egy hely. Lehuppant, és csak akkor vette észre, hogy mellette egy idős asszony ül. Meggörnyedt háttal, három nagy szatyorral, mintha egy fél élet terhét cipelné. A szeme kissé könnyes volt, de igyekezett úgy tenni, mintha csak a szél fújta volna oda azt a nedvességet. Arcán ott volt a szomorúság finom maszkja, amit az ember évek alatt tanul meg viselni.
Az asszony – nevezzük őt Margit néninek – lehajolva babrált az egyik nagyobb szatyorral. Nem kapkodva, hanem végtelen gyöngédséggel, szinte anyai mozdulatokkal igazgatta a benne rejlő dolgokat. Anna kíváncsian odapillantott.
A szatyor belsejében ruhákból vetett kis fészek rejtőzött, mintha valaki tudatosan ágyat készített volna oda. A fészekben egy hófehér cica pihent. Olyan volt, mint egy kis porcelánfigura: a bundája tiszta, a teste gondosan betakarva. Túl tökéletesen mozdulatlan.
– Milyen szép kis cica – mondta óvatosan Anna. – Jól van?
Margit néni halkan felsóhajtott, a hangja remegett.
– Beteg, kicsim… – válaszolta. – Hétfő óta nem eszik. Ma már csütörtök van.
Anna szívén átfutott valami furcsa szorítás. A levegő megnehezedett, mintha a buszmegállót valami láthatatlan fátyol borítaná. A galambok, akik általában csak morzsákért kapkodnak vagy kergetik egymást, most mind lassan közelebb húzódtak a szatyorhoz. Mint egy kíváncsi, némán figyelő közönség.
Anna egyre inkább érezte: valami nincs rendben. A cica nem moccan. Nem reagál a simogatásra, sem arra, hogy a néni gyengéden igazgatja rá a takarót. És akkor hirtelen, egy villanásnyi tisztánlátásban, megértette: a cica – nevezzük Lilinek – már nem él.
Margit néni azonban úgy viselkedett vele, mintha csak aludna. Mintha a gyengéd gondoskodás visszahozhatná az életbe. Keze szeretettel simított végig a mozdulatlan kis testen, szemében ott ült a tagadás és a remény furcsa ötvözete.
Anna torkát gombóc szorította. Nem tudta, mit mondhatna. A pillanat egyszerre volt megrázó és végtelenül emberi. Mert világos volt: valójában nem Lilit tartotta életben a néni – hanem Lili tartotta életben őt.
A gondolat villámként hasított belé: vajon hány napja ülhet így, ezzel a szatyorral, a buszmegállók padjain? És vajon meddig lehet még fenntartani az illúziót? A test előbb-utóbb oszlani kezd. Az illúzió buborék egyszer majd kipukkan, és Margit néninek szembe kell néznie azzal, hogy nincs több gondoskodás, nincs több kapaszkodó. Csak a csend.
Anna szeme sarkából látta, hogy a nő ruházata kopott, mozdulatai lassúak, és mögöttük ott lapul az évek magánya. Úgy tűnt, mintha Lili lenne az utolsó szál, ami még a földhöz kötné.
Ekkor Annában valami mély felismerés született:
Az embernek végtelenül nagy szüksége van arra, hogy szerethessen, hogy gondoskodhasson. De sokszor elfelejtjük, hogy magunkról is gondoskodnunk kellene. Mert ha minden kapaszkodónk kihullik a kezünkből, mi marad?
Igen, néha könnyebb másban keresni a boldogságot – egy állatban, egy kapcsolatban, egy apró szokásban. De ha elfelejtünk magunkról gondoskodni, ha nem tanuljuk meg önmagunkat szeretni, akkor mindig szükségünk lesz egy illúzióra, egy kapaszkodóra, hogy életben tartsuk magunkat.
És az illúzió egyszer mindig kipukkan.
Ne várd meg, hogy egy halott cica tartson életben.
Kezdj el ma törődni magaddal – mert a legnagyobb szeretet, amit adhatunk, gyakran az, amit önmagunk felé fordítunk.
#SzabóAlízpszichológusírása
#Lélekpirulák
#hatetszikoszdmeg